Első kiadás: 2008.
Műfaj: Szépirodalom
Fordító: Pál Ferenc
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás ideje: 2012.
Oldalszám: 226
A XVI. század derekán III. János portugál király azzal lepte meg házasulandó unokaöccsét, az osztrák Miksa főherceget, hogy a nászajándékhoz ráadásként küldött neki egy indiai elefántot. Az ajándékozási ceremóniáról igen keveset tudunk, csak néhány forrás emlékezik meg róla. Ezekből a szűkszavú beszámolókból kiindulva az áradó írói fantáziával megáldott José Saramago egykori nagy regényeihez mérhető művet alkotott, lenyűgöző történetbe foglalta az elefánt hosszúra nyúló vándorútját Belémből, a portugál királyi udvarból fél Európán, az Alpok hágóin át az osztrák fővárosba.
Nem tudjuk, hogy a könyv olvasása közben mit csodáljunk jobban: elbeszélői stílusát-e, amely írói munkásságának legmaradandóbb pillanatait idézi, a valóságos és kitalált személyek egymás mellett szerepeltetését-e, amelynek révén a valóság és a képzelet oly mértékben egybeolvad, ahogyan csak a legnagyobb művészi alkotásokban szokott, vagy figurateremtő erejét és azt az elnéző derűt, amellyel az iróniára és gunyorosságra hajlamos José Saramago az emberi gyöngeségeket megmutatja. A Nobel-díj odaítélése után tíz évvel megírt Az elefánt vándorútjában Saramago teljes irodalmi fegyverzetében lép újra elénk.
A könyvről:
 |
| José Saramago (1922-2010) 1998-ban kapta meg a Nobel díjat: „Képzeletből, együttérzésből táplálkozó és iróniával átszőtt példázatai újra meg újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra egy illuzórikus, tovatűnő valóságot” |
Elgondolkodtatok már azon, hogy mi lesz veletek majd 80 évesen? Megéritek-e? Ha igen, ép lesz-e az elmétek, vagy a szocotthonban bambultok majd a TV előtt, miközbe szívószállal isszátok a daráltpörköltet nokedlivel... Ez is egy lehetséges út...
Csak kevesek részesülnek abban az áldásban, hogy intellektusukon nem fog az idő, és képesek a világraszóló alkotó munkára. José Saramago egyike a kiválasztottaknak, akikkel megtörtént ez a csoda.
Én azok közé az olvasók közé tartozom, akik számára az író személye legalább olyan fontos, és érdekes, mint a műve, ezért amikor végére értem a könyvnek, már lenyűgözve álltam a mester előtt. 86 évesen írta utolsó előtti regényét, Az elefánt vándorútját. Ezúttal nem feszeget világmegváltó eszméket, hanem egy történetet mesél el nekünk, és a "mesél" ebben az esetben kulcsszó.
"Ügyelj arra fiam, hogy a többször elmondott dícséret egy idő után megkopik, és sértéssel ér föl."
Ez a ceyloni születésű bátor kis jószág még gyermek volt, mikor gondozójával együtt Portugáliába került, majd III. János király a ritka állatot Miksa unokaöccsének ajándékozta házasságkötésének alkalmából. Pici hazai vonatkozása is van a történetnek, hiszen Miksa nem csak német-római császár volt, hanem a magyarok és a csehek királya is. Salamon (vagy Suleiman ill. Süleyman) 11 esztenősen - terher szállítás híján - gyalog indult utolsó nagy útjára, egy kisebbfajta sereggel körülvéve. Az ő mindenapjaikról szól ez a történet...
Amikor nekikezdtem, azt vettem észre magamon, hogy nagyon lassan olvasom, hangsúlyozok, meg-megállok, hatásszüneteket tartok... Mintha Saramago kölcsönvette volna a szemem, amivel a sorait követem, - és a belső hangom, amivel mesélek - az Én pedig ott kuporog a fotel tövébe és gyermekként hallgatja az elefánt történetét. Jó, tudom, kicsit bizarr kép, de tényleg így volt. És nem csak a témaválasztása, hanem a dialógusai miatt. Azok ugyanis első pillantásra egészen zavarbaejtőek, a hagyományos, megszokott értelemben egyszerűen nem léteznek. Egy mondatban akár három szereplő is eszmét cserélhet, de mindez még épp nem lépi át az idegesítés határát, hanem elmélyülésre inspirál.
Ezt a könyvet képtelenség kutyafuttában a buszon, vagy a villamoson olvasni, mert pikk-pakk el lehet veszteni a fonalat, és oda a varázs. Habkönnyű falatnak sem fog ígérkezni a nyaralás során. Az elefánt vándorútja csendkeresésre kényszeríti az Olvasót, ösztönösen kutatjuk a nyugalmas helyet, a meseolvasásra alkalmas fotelt. Aki Saramagot úgy ismerte eddig mit bátor tollú provokatőrt - aki a mélyen vallásos Portugáliában olyan kérdést mer feltenni, hogy "mi van ha Isten nem létezik?", - az most megimerheti az bölcs, higgadt, és szellemes elbeszélőt. Azt viszont meg kell említsem, hogy a Saramago rajongók szerint, nem ez élete fő műve, de hangsúlyozzák, hogy a földi létből való távozása előtt még valami egészen különlegeset, és maradandót alkotott.
" ...mert az élet megcsúfolja a feltételezéseket, szavakkal tölti meg a csöndet, amit elgondoltunk, és váratlan visszatérésekkel lep meg, amikor úgy hisszük, hogy már soha nem találkozunk."
Minden tiszteletem a fordítóé. Igen figyelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy lépés tudjunk tartani azzal, hogy épp ki mit mond, hát még fordításhoz milyen erőfeszítések szükségeltettek... Egészen káprázatos teljesítmény, és komoly szakmai kihívás lehet.
Csak kevesek részesülnek abban az áldásban, hogy intellektusukon nem fog az idő, és képesek a világraszóló alkotó munkára. José Saramago egyike a kiválasztottaknak, akikkel megtörtént ez a csoda.
Én azok közé az olvasók közé tartozom, akik számára az író személye legalább olyan fontos, és érdekes, mint a műve, ezért amikor végére értem a könyvnek, már lenyűgözve álltam a mester előtt. 86 évesen írta utolsó előtti regényét, Az elefánt vándorútját. Ezúttal nem feszeget világmegváltó eszméket, hanem egy történetet mesél el nekünk, és a "mesél" ebben az esetben kulcsszó.
 |
| A salzburgi Elefánt étterem, ahol a könyv ötlete megfogant. |
De pár szót akkor a fogantatásról...
Alig pár éve történt, hogy az író egy salzburgi étteremben vacsorázott, mikor felkeltette a figyelmét egy szoborcsoport. (Lám-lám Kleió bárhol, és bármikor felbukkanhat!) A fafaragványok szép sorban következtek egymás után - különböző európai nagyvárosok jellegzetes épületeiről lettek mintázva -, mintha csak egy útvonalat jelölnének. Utánaérdeklődött, és megtudta, hogy egy valós történelmi eseményt örökít meg a dekoráció. A XVI. században egy ázsiai elefánt vonult végig ezen az úton Lisszabontól egészen Bécsig. Saramagot annyira megfogta a történet, hogy ott nyomban elhatározta, ebből regény lesz!"Ügyelj arra fiam, hogy a többször elmondott dícséret egy idő után megkopik, és sértéssel ér föl."
Ez a ceyloni születésű bátor kis jószág még gyermek volt, mikor gondozójával együtt Portugáliába került, majd III. János király a ritka állatot Miksa unokaöccsének ajándékozta házasságkötésének alkalmából. Pici hazai vonatkozása is van a történetnek, hiszen Miksa nem csak német-római császár volt, hanem a magyarok és a csehek királya is. Salamon (vagy Suleiman ill. Süleyman) 11 esztenősen - terher szállítás híján - gyalog indult utolsó nagy útjára, egy kisebbfajta sereggel körülvéve. Az ő mindenapjaikról szól ez a történet...
 |
| Salamon a mesekönyvek kedvelt figurája, történetét számtalan gyermekkönyv örökíti meg. |
Ezt a könyvet képtelenség kutyafuttában a buszon, vagy a villamoson olvasni, mert pikk-pakk el lehet veszteni a fonalat, és oda a varázs. Habkönnyű falatnak sem fog ígérkezni a nyaralás során. Az elefánt vándorútja csendkeresésre kényszeríti az Olvasót, ösztönösen kutatjuk a nyugalmas helyet, a meseolvasásra alkalmas fotelt. Aki Saramagot úgy ismerte eddig mit bátor tollú provokatőrt - aki a mélyen vallásos Portugáliában olyan kérdést mer feltenni, hogy "mi van ha Isten nem létezik?", - az most megimerheti az bölcs, higgadt, és szellemes elbeszélőt. Azt viszont meg kell említsem, hogy a Saramago rajongók szerint, nem ez élete fő műve, de hangsúlyozzák, hogy a földi létből való távozása előtt még valami egészen különlegeset, és maradandót alkotott.
" ...mert az élet megcsúfolja a feltételezéseket, szavakkal tölti meg a csöndet, amit elgondoltunk, és váratlan visszatérésekkel lep meg, amikor úgy hisszük, hogy már soha nem találkozunk."
Minden tiszteletem a fordítóé. Igen figyelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy lépés tudjunk tartani azzal, hogy épp ki mit mond, hát még fordításhoz milyen erőfeszítések szükségeltettek... Egészen káprázatos teljesítmény, és komoly szakmai kihívás lehet.
 |
| 1552-ből származó fametszet a regény alapjául szolgáló elefánt vándorútjáról. |
Bár többször vontam párhuzamot a Saramago elbeszélő stílusa és a mese/mesélés között, de ez nem azt jelenti, hogy a történet infantilis vagy bugyuta lenne. Nincs "egyszer volt, hol nem volt"... De van benne annál több bölcsesség, együttérzés, történelmi tudás.
 |
| 1554-ben készült érem Salalamonról |
Szellemi frissessége egészen irigylésre méltó. Néha ihletrohamait megszakítja 1-1 olyan gondolatmenet, mely nem köthető az elefánt zarándoklatához, visszahoz bennünket a jelenbe, vagy átsétál velünk a szürrealizmusba. De ez is csak erősíti Saramago mesélői, illetve az Olvasó hallgatói szerepét. Megoldásai egészen modernek és üdék, képzelőereje egész egyszerűen páratlan. Miközben pedig utazunk, tanulunk is egyben...
"Ha nem sürgetjük az időt, végül a világmindenség minden apró darabkája a helyére kerül."
Pédául egy kis indiai vallástörténetet, vagy épp a mindennapi történelmet, a falu, a város és az hétköznapi ember soha meg nem írt történelmét. Számos megkapó anekdota is helyet kap az ő beszélgetéseiken keresztül. De mosolyogva nézhetjük ahogy a falusiak kereszteket hánynak magunkra, miközben először pillantják meg a hatalmas szürke óriást, és hallják meg rémisztő, dobhártyaszaggató trombitálását. Döbbenetes élmény lehetett abban a korban, egy ilyen gigászi méretű, és addig teljesen ismeretlen lény felbukkanása, nem róhatóak meg azért, amiért többen is azt hitték maga a sátán megtestesülése.
A könyv hősei egyszerű emberek... áznak, fáznak, félnek, bizakodnak és a történet néha monotonul, de rendületlenül megy előre elefánttempóban...
Ne várjunk tenyérizzadós izgalmat, csavaros fordulatokat, és talán magvas, mélyenszántó, örök életű mondanivalót sem... Azt hiszem ez az a könyv, ahol az írói stílus andalító hangulatát élvezhetjük a legjobban, - és ha pillanatokra is -, de visszaröppenhetünk a gyermekkori ifjúsági irodalmi élményeinkbe.
"...Te, elefánthajcsár, mi a fene lesz az elefántoddal ott, abban a bécsben, Valószínűleg az, ami lisszabonban, semmi különös, felelte subhro, meg fogják éljenezni, mindenki kicsődül az utcára, azután elfeledkeznek róla, ez az élet rendje, a dicsőség, és a feledés..."
 |
| Salamon csontjaiból készült esernyőtartó |
Hogy mi maradt ebből a csodás lényből? Fizikailag nem sok. Két melső lábából esernyő- és sétapálcatartó lett, ami a mai napig megtekinthető. Kitömött teste is egészen sokáig fennmaradt, egy nedves, fülledt pincében vészelte át a világháborús bombázásokat. Egyvalamit a maradványai sem éltek túl, ez pedig a szegénység. Bőre már megviselt, és penészes volt, és a tartósítás ellenére erőteljesen oszlásnak indult. A megmentésére lehetőség nem adódott, így cipők készültek belőle. Az embereknek pedig még csak fogalmuk sem volt milyen ősi kincs van a lábukon...
Salamon mindössze 13 eszendőt élt, de ezalatt hatalmas utat tett meg, és bár teste az enyészeté lett -, költők, festők, írók sokaságát ihlette meg ez a "reneszánszkori vastagbőrű rocksztár".
"Mindig eljutunk oda, ahol várnak minket."
AZ UTAK KÖNYVE
A Profundus Librum értékelése:
10/8
Kiemelkedően hatásos és ötletes mű,
emlékezetes élmény, pár év múlva újraolvasható,
a műfajt csak kerülgetőknek is ajánlható.
Webajánló:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése