Műfaj: szépirodalom
Fordító: Gellért Marcell
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás ideje: 2010.
Oldalszám: 355
Párizs, kora tavasz… Két magányos ember találkozik Párizs utcáin, és ez a találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. Mirabelle, az idős, vak hölgy gyermekkora óta nem lát, és nővére halála óta teljesen egyedül él. A munkájától megcsömörlött amerikai férfi, Jack otthagyta családját, és előbb csavargóként, majd utcai festőként próbál rátalálni önmagára. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, kiderül, mindketten sokat tanulhatnak a másiktól, és az idő múlásával hamarosan Jack számára is világossá válik, hogy a valódi vakság nem az, ha valaki a szemével nem lát. Kettőjük szerelmének szokatlan, megrendítő története arra késztet, hogy újragondoljuk, melyek az életben a valódi értékek, mi a szeretet, és mit nevezünk ártatlanságnak.
„A szeretet nem kizárólagos, nem válogat, inkább egyesít, magába ölel mindent és mindenkit.”
A könyvről...
 |
| William Wharton (Albert William Du Aime) Festő művész, író (1928-2008) |
Ez az első Wharton könyvem, és bár akaratlanul, de belefutottam az egyik legvitatottabb írásába. Adott, egy 50 körüli jóvágású férfi, és egy 71 éves, igen jól karban tartott vak asszony. Közöttük létrejöhet-e szerelem? Nonszensz! Szex? Horror! Erre ne is gondoljunk. Kivitelezhetetlennek tűnt a könyv alapötlete. De mégis piszkálta a csőröm, mert tudtam milyen bebetonozott tabukat feszeget. Szerettem volna feloldani magamban azokat a sztereotípiákat, amiket a könyvvel kapcsolatban előre kialakítottam magamban, pedig nem volt szándékomban.
Kicsit őrlődtem... nem volt könnyű, mert vagy a képzeletemben megváltoztatom a hölgy korát, és akkor egy sima egyszerű későn jött szerelmi történetté redukálom, vagy hagyom magam az íróra, és megpróbálom hűen szavaihoz megrendezni magamban a filmet. Végül az utóbbira szavaztam és belekezdtem az olvasásba... Aztán a 13. oldaltól kezdve már sorra gyűltek azok a bizonyos kis szamárfülek, amikkel az emlékezetes részeket szoktam jelölni magamnak.
 |
| Saint Germain des Prés |
" Az emberek többnyire nem tudnak élni azokkal az adományokkal, amelyek a birtokában vannak. Csak ha valaki elveszti az egyik érzékszervét, akkor fedezi fel és kezdi értékelni a többit."
Örülök, hogy tévedtem, és igenis lehetséges hitelesen megírni nagy korkülönbségben megélt érzelmeket, szexualitást, anélkül, hogy valami bizarr fura élményként éljük meg az egészet. Ez nagy dolog ám! Nem hiszem hogy sok író képes lenne arra, amit William Wharton ebben a művében maradéktalanul véghezvitt.
A hitelessége egyébként több dologból eredeztethető. Például a helyszín pontos ismeretében. A térképen végigkövethető a pár élete, a neten megtekinhetők kedvenc helyeik, és még az utolsó felvonás is köthető egy valóságos templomhoz, és le merném fogadni sok olvasóban felmerül az a beteg ötlet, hogy vajon ha felmenne a Saint Germain des Prés apátság harangtornyában vajon tényleg azt látná-e amit az író megírt és otthagyott? És vajon önéletrajzi ihletésű-e a könyv? Whatronnak is volt egy Mirabellje Párizsban? Ez talán sosem fog kiderülni...
