PIROGOK... ÉS LOVAK
Az erőm napról napra fogyott. És
mégis, összehasonlítva a helyzetemet a földijeimével, sokkal derekasabban
bírtam náluk. Szinte valamennyien a végsőkig kimerültek. Hohrinnak be kellett
volna látnia, hogy már nem számítanak munkaerőnek, hogy etetnie kell őket, ha
hasznot akar látni belőlük, mégsem fordult meg a fejében, hogy a korbács nem
elég...
Nem, Hohrin nem volt gazda. Elég
volt rápillantani a lovakra...
A normát túlteljesítő fuvarosoknak
joguk volt céklás vagy áfonyás pirogot vásárolni. A pirogok miatt gyötörték
halálra a lovakat. Félelmetes volt a
látvány, ahogyan az
éhségtől elembertelenedett fuvarosok ütötték-verték az erejük végén járó
állatokat. A ló, ha elesett, csak meg-megrángott a záporozó ütések alatt, a
kocsis meg tovább ütlegelte, látván, hogy oda a pirog. Pedig milyen nagyszerű
lovak voltak. A szibériai lovak híresen robusztus fajta. Ha nincsenek a
pirogok... Ilyen volt Hohrin rendszere.
Azt tartja a mondás: a daliákat nem
a mesékkel tartják jól..., de nálunk a favágókat gyűlésekkel táplálták...
Az emberekkel éppolyan ostobán
bántak (a humánumról már nem is beszélek: az általános ösztökék, mint az éhség
és a félelem – úgy hatottak, akár az ostor a fáradtságtól összerogyott lóra).
Akkortájt határozott úgy Hohrin, hogy emeli – a gyűlések adagját. Még
gyakrabban tereltek be minket a klubba, és Hohrin egyenként teremtett le
minket, mert nem voltunk elég lelkesek. A favágók közül Vászja Puskarszkij volt
a legügyesebb – egy helybéli szabad ember. Hohrin azt ajánlgatta, hogy vele
versenyezzünk.
Puskarszkij, mint sztahanovista,
rendkívüli kedvezményeket élvezett: a levest meg a kenyeret is soron kívül
adták ki neki, joga volt két, sőt három adag levest is elvenni, sőt második
fogást is kapott, amely többnyire lóhúsból készült. Hohrin biztos volt benne,
hogy Puskarszkij az ő embere, és hűségesen visszhangozza a szavait. Ezzel
magyarázható, hogy felajánlotta neki, tartson beszédet az emelvényről.
Puskarszkij habozott, azt dünnyögte:
– Dimitrij Alekszejevics, nem vagyok én arra képes... Meg aztán, mit is mondhatnék?
– Gyere csak, gyere Puskarszkij! Oszd meg a tapasztalataidat, hadd tudják
meg, mire képes az, aki akar.
– Nem tudok én tanácsot adni. Hiszen ők is szívesen...
– Én meg azt mondom, hogy tudsz is meg kötelességed is megosztani a
tapasztalatodat. Ne szájalj, beszélj!
Puskarszkij kelletlenül felment az
emelvényre. Egy pillanatig ott állt, komor arcán határozatlanság. Majd hirtelen
megrázkódott és mondani kezdte:
– Tényleg akarja tudni, hogy én miért teljesítem a normát, és ők miért
nem? Ősszel levágtam a bikát. Van húsunk. Tele hassal indulok dolgozni. A
munkába is viszek egy darab húst. Otthon nem vár se gyerek, se öreg. A
feleségem velem dolgozik. És mind a kettőnknek bőséggel van mit ennie... És
mégis, este, a munka végeztével alig állok a lábamon... Úgy támolygok hazáig, a
fákba kapaszkodva.
Legyintett, és lement az
emelvényről. A teremben síri csend honolt. Puskarszkij többé nem volt
sztahanovista. Vászja Tyimosenkót nevezték ki sztahanovistának, igen,
kinevezték, ahogy mondom.
Az egészségtől majd kicsattanó,
tizennyolc-tizenkilenc év körüli fiút. Apró koponya, holdvilág kép, lapát
fülek. Talán nem is volt rossz ember. De bizonyosan buta. Ő volt Hohrin számára
a legalkalmasabb példány. Azt felfogta, hogy milyen előnyök illetik meg, és
azonnal tudta, hogy itt ő lesz a világ közepe. Külön asztalt kap az étkezdében,
az asztalon zászlócska, a háta mögött nagybetűs felirat: „Sztahanovista".
Annyi porciót vehet magának, ahányat csak akar, bár a kondérban az adagok száma
a munkásokéval egyezett meg... Azonkívül a boltban kapott még
disznóhúskonzervet meg szalonnás babot.
Milyen undorító volt ránézni is.
Kacsázva járt. Zsírtól fénylő képe örökké vigyorgott. Egyszóval megtestesítette
a „diadalmas söpredéket".
Egy vödörrel járt az étkezdébe.
Megkapja a nyolc adag levesét rozsgaluskával, beleönti a vödörbe, kinyit egy
húskonzervet és látványosan csámcsogva falatozni kezd, a neki fenntartott,
„személyes" asztala mögött, lábait szétterpesztve. Mi munkások igyekeztünk
minél távolabb tartani magunkat tőle, hogy ne érezzük egész helyzetünk
megalázottságát. De néhányan a földijeim közül állandóan ott lábatlankodtak
körülötte, konc reményében. Emlékszem, hogyan oldalgott oda hozzá a Sztojkanba
való Alekszandrov, korábban jómódú paraszt, és hogyan könyörgött neki egy kis
leves aljáért a vödörből. A nem is olyan régen még kihízott, kerek képű,
szintén tizennyolc éves legény ijesztő benyomást keltett: lesoványodott,
borotválatlan, mocskos volt, a válla beesett, szeme lázasan csillogott.
– Fütyülök rád – vigyorgott görbén Tyimosenko. – Kell az a tehénkémnek
is...
Eszembe jutott, Jadwiga aki a leves adagját szintén a vödörbe
öntötte, hogy azután felvizezve megetethesse vele a nyolc gyerekét. Végtelen undor
fogott el, legyűrtem a levest és elsiettem...
