William Wharton: Apa

Eredeti cím: Dad
Első kiadás: 1981.

Műfaj: Szépirodalom 
Fordító: Béresi Csilla
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Magyar kiadások: 1991. 2012.

Oldalszám: 589

Mint Wharton legtöbb regénye, az Apa is önéletrajzi ihletésű mű. Főhőse az ötvenes éveiben járó John Tremont, a Párizsban élő festőművész, aki anyja szívrohamának hírére hazatér Los Angelesbe. Az igazi problémát nem is anyja egészségi állapota jelenti, hanem az, hogy Johnnak gondoskodnia kell magára maradt apjáról. Az elkövetkező néhány hónap számos meglepetéssel szolgál számára, többek között teljesen új oldaláról ismeri meg apját, aki kiszabadulva felesége elnyomása alól, felfedi fia előtt titkos életét és csodálatos, szeretetre méltó személyiségét. Szakállt növeszt, kocogni kezd, felújítja a ruhatárát, sőt még a marihuánát is kipróbálja. 

Az otthon töltött egyszerre örömteli, fájdalmas és megrázó időszak arra készteti John Tremontot, hogy átértékelje szüleihez fűződő kapcsolatát, és ennek segítségével saját fia felnőtté válását is megkönnyítse.

"Van valami izgató azokban a nőkben, akik sosem éltek férfiuralom alatt."

A könyvről...

William Wharton - festőművész, író
(1925-2008)

Nincs olyan ember aki ne gondolkozott volna el valaha a saját halálán. Gyorsan szeretnénk? Vagy időt akarunk kérni a sorstól, hogy elrendezhessünk otthon mindent? Jómagam az utóbbira szavaznék, bakancslistával, és katarktikus megvilágosodásokkal.
A könyv olyan témát dolgoz fel, ami mindannyiunkat érint majd egyszer. Kit azért mert a szüleit kell ápolni, kit azért mert ő maga lesz ágyban fekvő beteg.

Nem fogjuk lerágni izgalmunkban a körmünket, a cselekmény a tartalomban tulajdonképpen teljesen fel van vázolva, nagy meglepetések nem fognak érni bennünket. A történet sodrása? Olyan nincs... inkább cammog öregesen, lassan, és minden részletre kiterjedően, de korántsem unalmasan! John Tremont (a fiú) végtelen türelmét, és  önfeláldozó jellemábrázolását némi irigységgel vegyes bűntudattal csodáljuk. És olvasás közben sorra kerülnek elő a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdések, melyeket önmagunknak teszünk fel. Ha eljön az idő, vajon viszonozni tudjuk-e azt a sok gondoskodást és szeretetet, amit magatehetetlen csecsemőként kaptunk. Képesek leszünk-e rá, hogy szeretteink méltóságának maximális tiszteletben tartásával döntsünk sorsukról? Lesz-e idő, pénz minderre? Csupa "nem szeretem" kérdés...

William Wharton: Búcsú a szerelemtől

Eredeti cím: Last Lovers
Műfaj: szépirodalom
Fordító: Gellért Marcell
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás ideje: 2010.
Oldalszám: 355

Párizs, kora tavasz… Két magányos ember találkozik Párizs utcáin, és ez a találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. Mirabelle, az idős, vak hölgy gyermekkora óta nem lát, és nővére halála óta teljesen egyedül él. A munkájától megcsömörlött amerikai férfi, Jack otthagyta családját, és előbb csavargóként, majd utcai festőként próbál rátalálni önmagára. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, kiderül, mindketten sokat tanulhatnak a másiktól, és az idő múlásával hamarosan Jack számára is világossá válik, hogy a valódi vakság nem az, ha valaki a szemével nem lát. Kettőjük szerelmének szokatlan, megrendítő története arra késztet, hogy újragondoljuk, melyek az életben a valódi értékek, mi a szeretet, és mit nevezünk ártatlanságnak.

„A szeretet nem kizárólagos, nem válogat, inkább egyesít, magába ölel mindent és mindenkit.”

A könyvről...

William Wharton
(Albert William Du Aime)
Festő művész, író
(1928-2008)

Ez az első Wharton könyvem, és bár akaratlanul, de belefutottam az egyik legvitatottabb írásába. Adott, egy 50 körüli jóvágású férfi, és egy 71 éves, igen jól karban tartott vak asszony. Közöttük létrejöhet-e szerelem? Nonszensz! Szex? Horror! Erre ne is gondoljunk. Kivitelezhetetlennek tűnt a könyv alapötlete. De mégis piszkálta a csőröm, mert tudtam milyen bebetonozott tabukat feszeget. Szerettem volna feloldani magamban azokat a sztereotípiákat, amiket a könyvvel kapcsolatban előre kialakítottam magamban, pedig nem volt szándékomban.

Kicsit őrlődtem... nem volt könnyű, mert vagy a képzeletemben megváltoztatom a hölgy korát, és akkor egy sima egyszerű későn jött szerelmi történetté redukálom, vagy hagyom magam az íróra, és megpróbálom hűen szavaihoz megrendezni magamban a filmet. Végül az utóbbira szavaztam és belekezdtem az olvasásba... Aztán a 13. oldaltól kezdve már sorra gyűltek azok a bizonyos kis szamárfülek, amikkel az emlékezetes részeket szoktam jelölni magamnak.

Saint Germain des Prés

" Az emberek többnyire nem tudnak élni azokkal az adományokkal, amelyek a birtokában vannak. Csak ha valaki elveszti az egyik érzékszervét, akkor fedezi fel és kezdi értékelni a többit."

Örülök, hogy tévedtem, és igenis lehetséges hitelesen megírni nagy korkülönbségben megélt érzelmeket, szexualitást, anélkül, hogy valami bizarr fura élményként éljük meg az egészet. Ez nagy dolog ám! Nem hiszem hogy sok író képes lenne arra, amit William Wharton ebben a művében maradéktalanul véghezvitt.

A hitelessége egyébként több dologból eredeztethető. Például a helyszín pontos ismeretében. A térképen végigkövethető a pár élete, a neten megtekinhetők kedvenc helyeik, és még az utolsó felvonás is köthető egy valóságos templomhoz, és le merném fogadni sok olvasóban felmerül az a beteg ötlet, hogy vajon ha felmenne a Saint Germain des Prés apátság harangtornyában vajon tényleg azt látná-e amit az író megírt és otthagyott? És vajon önéletrajzi ihletésű-e a könyv? Whatronnak is volt egy Mirabellje Párizsban? Ez talán sosem fog kiderülni...