Murakami hírek

Japánban április 12-én jelenik meg Murakami Haruki legújabb regénye a “The faded Tsukuru Tasaki and year of his pilgrimage”. Az Amazonon a kiadói bejelentés óta 10.000 előrendelést regisztráltak hazájában. A 376 oldalas új könyvről a címén kívül egyenlőre semmit sem lehet tudni, ehhez a szerző szigorúan ragaszkodik. Csak annyit árultak el, hogy más lesz, mint a 1Q84... A tokiói Shibuya negyed egyik könyvesboltjában különleges visszaszámlását tartanak, így ünnepelve az új Murakami regény  megjelenését.

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők - Magyar irodalmi szerelmeskönyv

Műfaj: életrajz / szépirodalmi olvasókönyv

Első kiadás: 2012.

Kiadó: CORVINA Könyvkiadó

Oldalszám: 130 oldal

Nyáry Krisztián néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, majd a 90-es évek közepén otthagyta a katedrát, azóta kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Vezetett PR-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs igazgatója, de a hobbija az irodalomtörténet maradt. 2012 elején barátai szórakoztatására kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelemi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. A barátoknak szánt bejegyzésekből mára több mint tizenötezer olvasót vonzó kulturális ismeretterjesztő sorozat lett. A szerző célja, hogy a tankönyvi életrajzok papírmasé figurái helyett a valós, izgalmas, de kevesek által ismert párkapcsolati történetek felidézésével szerethető, hús-vér embereket mutasson be, és ezzel kedvet csináljon a művek olvasásához. 40 történet Petőfitől Vas Istvánig, Benedek Elektől Szabó Magdáig, múzsákról, megcsalt szeretőkről, örök hűségről és a szerelem sokféle arcáról.

A könyvről...
Ifjúkoromban hadilábon álltam az irodalommal. Bár ellenállhatatlanul vonzott, sosem tudtam megemészteni a tankönyvek steril életrajzait, sótlan elemzéseit. A kor annak sem kedvezett, hogy tanáraink lerántsák a leplet a titkokról. Még világosan emlékszem, hogy az indigókék iskolaköpenyben büszkén állva feleltünk a pedagógusok legfontosabbnak ítélt kérdésére:
– No ki nemzetünk költője, és mikor született?
– Petőfisándor-született-kiskőrös-ezernyolcszázhuszonkettő,
meghalt-segesvár-ezernyolcszáznegyvenkilenc-körül.  
– Kiváló, leülhet, ötös!

" Ha van a szórakoztatáson kívül célom, akkor az az, hogy fedezzük fel újra és újra a történetekben szereplő szerzők műveit. A legnagyobb elismerést attól a székelyudvarhelyi könyvtárostól kaptam, aki megírta, hogy mérhető a bejegyzéseim hatása, mert másnap a hozzájuk betérők elkezdik keresni az adott szerző műveit. " NYÁRI KRISZTIÁN

Nyáry Krisztián a katedrát mára kommunikációs igazgatói székre cserélte.
Kár... Viszont milyen öröm, hogy megtartotta a tollát !

Az irodalomoktatás egy átlagos általános és középiskolában annyira ízetlen volt, hogy a fejlődésben lévő gyermeki szellem azt hihette, ez a csodálatos tudomány nem áll másból csak születési adatokból.  A verselemzések bizonyultak a legnehézkesebbeknek. Az adott korról meg nem volt még elég tudásunk, a szerzőről pedig csak annyit lehetett megismerni, ami átjött a tantestület erkölcsi szűrőjén.  Ami mégis rendelkezésre állt, az annyira száraz volt és olyannyira akadémikusi magasságokat döngetett, hogy igen hamar a sarokban landolt.
A módszeresen letisztogatott tanulmányokból csak Ady emelkedett ki a szifiliszével, József Attila az öngyilkosságával, és Radnóti drámai halálával. Az általuk, ill. az ellenük elkövetett bűnöket nem tudta elfedni még a leggondosabban leplezett és iskolai fogyasztásra szánt tananyag sem.

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?

Eredeti cím: Die Mittagsfrau

Műfaj: szépirodalom

Első kiadás: 2007.

Fordító: Almássy Ágnes

Kiadó: GEOPEN Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2009.

Oldalszám: 465 oldal

Díjak: A Deutscher Buchpreis 2007 nyertese

Helene gyerekkorának az első világháború kitörése vet véget. Apját elveszíti, szeretni képtelen anyja a német kisváros ellenséges közegében a maga tébolyult világába zárkózik be. Helene orvosi egyetemre akar menni, ami a huszadik század elején nem mindennapi álom egy fiatal lány számára, de mindenekelőtt kitörni vágyik a fojtogató bezártságból. A húszas évek eleje már Berlinben éri, ahol kitárul előtte a főváros izgalmas élete, a pezsgő társasági élet színe és fonákja, miközben a háttérben eleinte szinte észrevétlenül erősödik egy szörnyű ideológia, és készülődik a második világháború.

Helene remény, magány, szerelem és veszteség között hányódva a munkába menekül, hogy valahogy túlélje az életet. Hamar zátonyra futó házasságából egy fiú gyerek születik. A szeretet, amelyet a gyerek követel magának, egyre elviselhetetlenebbnek tűnik Helene számára, és hamarosan befészkeli magát a fejébe egy szörnyű gondolat. Végül meghozza a döntést.

A könyvről...

Julia Franck  1970-ben született Berlinben.

Egy olyan könyvet ajánlok ma a figyelmetekbe, mely cseppet sem kellemes olvasmány, sőt egyenesen nyugtalanító, szorongást keltő. Olyan történet melytől izzad a tenyér, és többször elgondolkodsz azon vajon tényleg végig akarod-e olvasni. Mégis hajt előre a kíváncsiság, a happy endre való görcsös koncentrálás. Tudni akarod, mi lesz az elhagyott kisfiúval, és úgy érzed, ha leteszed a könyvet, te is cserbenhagyod őt.

Amikor olvasunk, általában tudunk azonosulni valamely szereplővel, és bele tudjuk élni magunkat mindennapjaiba. Julia Franck írásánál ez a kapocs teljességgel hiányzik. Nem csak hogy nem azonosulunk a szereplőkkel, de néha még el is fordítjuk a fejünket, hogy véletlenül se legyünk tanúi a bizarr eseményeknek. Előkelő idegenként kívülről figyeljük az történéseket, mintha a szereplőkkel való bármilyen kapocs minket is megbélyegezne, és berántana egy olyan valóságba, melyről jobb inkább nem tudni. 

„ A fájdalom az, ami rábírja az embert, hogy elképzelje a jövőt, legyen az akár vágyálom, a paradicsom. Ha orvosként enyhíti az ember a szenvedést, az jó az egyénnek, de rossz Istennek. Az Isten-princípium a fájdalomra épít. Ha megszabadítanánk a világot minden fájdalomtól, csak akkor beszélhetnénk Isten nemlétéről. „

Klimt - "visszhang, mellyel a festészet Freudnak üzen"

„… mert tisztelem az igaz szerelmet, és félek tőle"
Gustav Klimt

Wilhelm von Hartelhez kulturális miniszter három faliképet rendelt a festőtől, az egyetem előcsarnokának díszítésére: Filozófia, Medicina, Jogtudomány. Mikor a képeket kiállítják, hangos a felháborodás. Nyolcvanhét professzor petíciót ír alá, melyben kéri a minisztert, hogy a műveket ne tegyék ki az egyetemen. Emil Zuckerkandl, az orvosi kar dékánja kiáll Klimt mellett, de magára marad. A Medicina című kép bal oldalán látható meztelen nőről, és egy másikról, aki állapotos, úgy szól az ítélet, hogy erkölcsöt sért. Ami pedig Klimtnek a filozófiáról vallott felfogását illeti, a legkevesebb, ami elmondható róla, hogy zavarba ejtő. Klimt dühös, kijelenti, hogy visszafizeti a honoráriumot, és a képeket megtartja. Az ügy politikai fordulatot vesz, a kulturális miniszterhez interpellációt intéznek a parlamentben... Egy keresztényszocialista képviselő azt kérdezi, „hogyan tűrheti a kormány a művészet eme visszaélését, mely obszcén képekkel veszélybe sodorja az ifjúság erkölcsét..." Az állam elutasítja, hogy a festő visszafizesse a honoráriumot, és azt követeli, hogy a képek kerüljenek vissza a minisztériumba. Klimt megtagadja az engedelmességet. Mikor a teherautó a háza elé érkezik, hogy felrakják rá a három tablót, felkiált: „Ha közel jönnek, lövök! Mondják meg a miniszternek!"

Gombapörkölt Shakespeare-ből !

Rodney LaTourelle
kanadai származású művész és író

Ha egy művész és egy tájépítész egyszer összefog, annak egészen biztosan provokáció lesz a vége. Az olvasóközönség ugyanis ma már nemcsak szellemi táplálékként veheti magához a nagy elődök gondolatait, hanem Descartes, Arisztotelész és Karl May szavain hízott gombákból készült ételeket is ehet. Bizarrul hangzik? Valóban az! És a megvalósítás sem kevésbé polgárpukkasztó.

Thilo Folkerts
német tájépítész, tanár, író

A kezdeményezés ötlete egy kertfesztivál keretében fognat, és nem sokkal ezután Rodney LaTourelle és Thilo Folkerts bele is vágott legújabb őrült vállalkozásukba.

Könyvtári selejtből, régi tankönyvekből és adományokból építették fel komposztfalaikat az erdő közepén, majd némi locsolás után hagyták, hogy a természet birtokba vegye ami egykoron az övé volt. Hogy biztos legyen a siker, a könyvek közé különböző gombacsírával beoltott tápközeget rejtettek. A program olyan sikeres, hogy ma már 8 fajta ehető gombát termesztenek. A gomba pedig finom, tápláló étel, mégsem hizlal, nem tartalmaz koleszterint és vegyszerezés nélkül is jól szaporítható, vagyis igazi környezetbarát termék. 

Ezeket az öko akciókat persze fel lehet fogni a könyvrongálás non plus ultrájaként is, de ha belegondolunk mennyi könyv is végzi a szeméttelepen, akár elnézőek is lehetünk a két művésszel szemben. Egy felmérés szerint ugyanis ezer papírkönyvből ötven év elteltével alig 75 marad fenn. Az újrahasznosítás ezen extrém, de felettébb merész és ötletes formája a természet és a szellem viszonyának kapcsolatát mutatja be, ahogy időtlennek hitt kulturális értékeink bomlanak le, és vállnak az enyészet martalékává egyre terjeszkedő civilizációnkban.

A Jardin de la Connaissance egyébként szabadon látogatható, és szabadtéri olvasóteremként funkcionál.

Gondolatok...

A lélek hőmérője a könyv.

Mondd meg, mit olvasol, s megmondom: mi vagy, megmondom: mi az akaratod, célod, álmod.

Juhász Gyula

Heti történet zenével: Kosztolányi utolsó fellángolása

Pachelbel s canon in D Major by stiblarmichaela

Harmos Ilona és Kosztolányi Dezső

Az ötvenéves Kosztolányi Dezső már nagybeteg volt, amikor 1935 nyarán egy visegrádi üdülőben pihent feleségével. Itt nyaralt a harminchat éves Radákovich Mária is kisfiával, de férje nélkül.

Kosztolányi, aki ekkor már túl volt egy stockholmi rádiumkezelésen, rossz kedélyállapotban érkezett. Tehernek érezte a megélhetéshez szükséges mindennapos publikálást, barátjának, Füst Milánnak pedig arról beszélt, hogy feleségét, Harmos Ilonát távol érzi magától: „Családom szétzüllött. (...) Örömöm semmi" - írta. A Visegrádon megismert fiatal nő hamar rabul ejtette. Beszélgetések, közös séták, majd titkos légyottok követték egymást.

A pár hamar lelepleződött; Ilona észrevette őket, ahogy a parkban andalogtak.

„Valamelyik este a társalgóból a Dunára pillantok, s észreveszem, hogy a holdvilágos éjszakában, az üveges ajtó mellett, a falhoz támaszkodva ott áll a fiúcska édesanyja, olyan különös és jelentős mozdulattal, hátraszegett fővel, amely félreérthetetlenül valami lázat mutat. Előbb azt hiszem, hogy egymagában ábrándozik, de azután, mintha az uram alakjának egy vékony szeletét látnám a közelében." 

Ezután már óvatosabbak lettek, Dide éjjelente lopakodott át az asszony szobájába. Ilona mindent sejtett, de arra számított, hogy a nyaralással a liezon is véget ér majd. Nem így történt: Kosztolányi visszament Visegrádra Máriához, később pedig Füst Milán és felesége hozták-vitték köztük a szerelmes leveleket.

Egy ritka kép... A fiatal Kosztolányi

Amikor megint lebuktak, Kosztolányi mindent elmondott. Megkérte a feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett, de később mégis goromba levélben szólította fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét:

 „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát. (...)Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdőben történt. (...) Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon."

A halálos beteg költőnek sokkal többet jelentett ez a fellángolás egy szerelmi kalandnál. A hívő katolikus Mária iránti érzései visszavezették Kosztolányit fiatalon elveszített vallásos hitéhez is: 

„Teljesen megváltoztam", - írta szerelmének. „Két hónappal ezelőtt nevettem volna ezen a levelemen. Akkor még materialista voltam. Te spirituálissá változtattad minden ízemet. Istenről egyre többet gondolkozom, s - különös - már fohászkodom is hozzá." 

E kettős érzésre utal Kosztolányi Röpima című verse is.

Radákovich Mária

Dide az egyik nap válni akart, és összeköltözni Máriával, a másik nap közölte, hogy nem tud a felesége nélkül élni. Egyszerre akarta megtartani mindkét nőt. Amikor Ilona kifakadt, hogy legalább ne a füle hallatára telefonáljon a szeretőjének, így válaszolt:

„Ha igazán szeretnél, nem haragudnál érte". 

A mindennapos őrlődés közben Kosztolányi megírta legszebb szerelmes versét, a Szeptemberi áhítatot. Ez volt az egyetlen, amelyet nyomdába adás előtt nem mutatott meg a feleségének, és amelyet Ilona a Nyugat-beli megjelenés után sem olvasott el. Nem neki szólt.

Mária egyszerre szerette a férfit és érezte magától nagyon távolinak a költőt: „Nem tudtam hogyan szólítani", - emlékezett később.

 „Soha a nevét ki nem mondtam. Szép szerelmünk alatt nem mondtam ki egyetlen egyszer se, hogy Dezső. Soha. Drágám. Vagy mondtam, hogy kedves, vagy valami mást. Most is csak úgy beszélek, nem tudom mondani, hogy Dezső. Csak Kosztolányi Dezső."

Egy nap végül felbukkant Mária férje is, aki felszólította a költőt, hogy váljon el, vegye el Máriát, vagy pedig álljon ki vele párbajozni. Végül sem párbaj, sem válás, sem esküvő nem lett. Újabb műtétek jöttek, kórház, kényszerű némaság következett. A visegrádi nyaralás után alig több mint egy évvel Kosztolányi a halálos ágyához kérette bizalmasát, Füst Milán feleségét, Helfer Erzsit. Egy vastag mappát adott át neki, benne Mária hozzá írott leveleivel. Azt kérte tőle, hogy a koporsóban ezt tegyék a feje alá.

A temetés előtt Erzsi nem fért a ravatal közelébe, így Gellért Oszkárt kérte meg, hogy teljesítse a költő végakaratát. Átadta a mappát, de nem látta, hogy mi történt ezután. Gellért haláláig őrizte a titkot: sosem tudjuk meg, hogy Kosztolányi együtt nyugszik-e utolsó szerelme leveleivel.

Kosztolányi Dezső levele Radákovich Máriához:

Édes Mária,

nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek. Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség" a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.

1935.augusztus 8.

Csütörtök reggel

Részlet Nyári Krisztián gyűjteményéből

Kövesd te is a Facebook-on

Feminin Olvasóterem: Audrey Hepburn

A 21. századi hölgyek talán nem Audrey Hepburnt választják maguknak példaképnek, - ha egyáltalán létezik még a mai individualista világképben ideálok számára hely -, pedig öröksége olyannyira időtálló, hogy sok évvel a halála után is van mondanivalója számunkra...

Kevés nő mondhatja el magáról, hogy képes volt úgy karriert építeni, hogy közben megőrizte kedvességét, hírnevet szerzett anélkül, hogy eltelt volna saját nagyszerűségétől. Előnytelen külső tulajdonságait senkivel össze nem téveszthető stílusával kompenzálta, később divatikonná vált, akihez mindenki hasonlítani akart.

Pedig Audrey igazi rút kiskacsa volt. Fogsora szabálytalan, fülei elállóak, alkata csontos, 170 centis magassága mellett mindössze 50 kilót nyomott. Személyiségére viszont tagadhatatlanul rányomta bélyegét édesanya – Ella van Heemstra bárónő szigorú viktoriánus nevelése. Épp balerinának készült, és számos darabban kapott szerepet, amikor a filmipar visszavonhatatlanul magába olvasztotta.

„ Az anyám tanított meg egyenes derékkal ülni, és állni, mértéket tartani a bor- és édességfogyasztásban. Egész életszemléletem neki köszönhetem, mert abban a régimódi szellemben nevelkedtem, amely a másikat előbbre valónak tartja magunknál. „

Az IKON

„Egyedül a Givenchy által tervezett ruhákban érzem azt, hogy önmagam vagyok. Ő sokkal több mint divattervező: Ő személyiséget teremt.”

Jorge Bucay: 20 lépés előre - „Ki vagyok? Hová megyek? Kivel?”

Eredeti cím: 20 pasos hacia adelante

Műfaj: pszichológia

Első kiadás: 2007.

Fordító: Lukács Laura

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2012.

Oldalszám: 164

"A legveszélyesebb úgy élni, hogy az ember semmit sem kockáztat." A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk. Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni - ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába. 

A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is. E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás -(mert sokszor nincsen) - de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.

„ Sok mai igazság holnap már nem lesz igaz. Idővel akár a formális logika is puszta tanítási módszerré fokozódhat le, hogy segítségével megértsék a gyerekek, miért tévedtek régen az emberek olyan sokat."
Gabriel García Márquez

Könyves időutazás képekben 3. rész - Szabadtéri könyvtárak, régen és ma

Szabadtéri könyvtárak, régen...

Camilo Castelo Branco: Végzetes szerelem - avagy a portugál Rómeó és Júlia története

Eredeti cím: Amor de Perdição
Műfaj: szépirodalom / klasszikus romantika / dráma
Első kiadás: 1862
Fordító: Székely Ervin
Kiadó: Íbisz Kiadó
Hazai kiadás éve: 2001.
Oldalszám: 183

Camilo Castelo Branco a XIX. század második felének legtermékenyebb és talán legjelentősebb portugál írója volt. 1825-ben született Lisszabonban, egy kisnemes és egy szolgáló törvénytelen gyermekeként. Talán származása is predesztinálta arra, hogy úgy élje az életét, mintha maga is egy romantikus regény hőse volna. Számos, nemegyszer botrányos szerelmi kaland után találkozott össze élete nagy szerelmével, Ana Placido-val, akit hosszú évekig tartó kényszerű távollét, vallási révület és vívódások után megszöktetett a férjétől. A két szerelmes törvénytelen kapcsolata óriási botránnyá dagadt. A megcsalt férj feljelentése nyomán Ana Placido-t és Castelo Branco-t börtönbe zárták, ahonnan a szerelmespár csak egy év raboskodás után szabadult. Az ekkor már hírneves író (akit börtönében még a király is meglátogatott) ezután minden idejét az írásnak szentelhette, de hiába ontotta a regényeket, és a legkülönbözőbb műfajú írásokat, s kapta meg a legnagyobb társadalmi elismerést, nem jutott el sem az anyagi biztonsághoz, sem az érzelmi megnyugváshoz...

Most közreadott regényét, amelyben egy rokona történetét dolgozza fel a század eleji periratok alapján, 1860-ban, két hét alatt írta, amikor Ana Placido-val fenntartott törvénytelen kapcsolata miatt a porto-i börtönbe került.

A könyvről...

Nekünk bloggereknek, mint az irodalom talán egyre elismertebb segédmunkásainak nemcsak az a dolgunk, hogy újdonságokat mutassunk be, és segítsünk eligazodni az egyre harsányabb  könyvpiaci vurstliban. Feladatunk az is, hogy felhívjuk a figyelmet olyan regényekre, melyek lassan a feledés homályába merülnek, ezért most egy olyan könyvet fogok a figyelmetekbe ajánlani, ami csöppet sem divatos. Története, nyelvezete, és terjedelme elmarad mindattól amit a mai romantika olvasói megkövetelnek.
Be kell vallanom igen hiányos az olvasottságom a portugál szerzők tekintetében, ezért nagyon örültem amikor a MEK-en rátaláltam a Végzetes szerelemre. De talán hozzám se jutott volna el, ha egy kedves ismerősöm nem ajánlja figyelmembe a szerzőt, ezért ezzel az írással adom tovább a képzeletbeli stafétabotot...

A. S. Byatt: Mindenem - avagy könyvmolynász az avaron...

Eredeti cím: Possession

Műfaj: szépirodalom / romantika / dráma

Első kiadás: 1990

Fordítók: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes

Kiadó: GABO kiadó

Hazai kiadás éve: 2006

Oldalszám: 525

Roland Mitchell irodalomtörténész Randolph Henry Ash költő egy meg nem nevezett hölgynek írt levelére bukkan. Megtorpant karrierjén lendítene, ha kiderítené a rejtélyt: ki a címzett, és milyen kapcsolatban voltak? Nyomozása során kollégája, Maud Bailey segítségét kéri, aki a címzett, Christabel Lamotte költőnő életének és munkásságának szakértője. Mindent tudnak a szerzőkről. Vagy mégsem? Kit illetnek a felfedezett új dokumentumok? És mit meg nem tesznek értük pénzes gyűjtők?

Hogyan alakult a Viktória korabeli tiltott szerelem sorsa, és könnyebb-e Rolandnak és Maudnak közeledniük egymáshoz a dicsőségéhes akadémiai körök huzakodása közepette?

A Mindenem elnyerte a legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Booker-díjat; 2002-ben megfilmesítették (magyar címe Költői szerelem). A Times irodalmi szerkesztői a lap megjelenése (1923) óta kiadott 100 legjobb angol regény közé sorolták.

Antonia Susan Byatt

"Azért írok, mert szenvedélyesen érdekel a nyelv. A regény nyelvből felépített műalkotás; egy személy egyedüllétben írja, egy másik személy – sok önálló személy – pedig egyedüllétben olvassa, remélhetőleg. Ezért érdekel az is, mi megy végbe az olvasók tudatában, az írók, a regénybeli karakterek és narrátorok tudatában. Szeretek olyan emberekről írni, akik gondolkodnak, olyanoknak, akik a gondolkodást legalább olyan fontosnak és érdekesnek (és megszenvedésre méltónak) tartják, mint a szexet vagy az evést. 

Legkedvesebb regényíróm Marcel Proust. Őt követi Balzac, Dickens, Eliot, Thomas Mann és Henry James, Iris Murdoch, Ford Madox Ford és Willa Cather. És Leo Tolsztoj és Fjodor Dosztojevszkij." 

A. S. Byatt

A könyvről...

A történet a könyvtárban kezdődik, ahol a lelkes amerikai Ronald Mitchell, Randolph Hanry Ash  hagyatékát tanulmányozza, melyben talál pár érzelemtől fűtöttt aláiratlan levelet. Két dolog biztos. A leveleket a híres, és újra reneszánszát élő viktoriánus költő írta, a másik tény pedig, hogy nem a feleségének íródtak a sorok. Kutatóhoz méltatlan módon ellopja az értékes íratokat, és kezdetét veszi egy a Da Vinci-kódra emlékeztető nyomozás.

Az ügy felderítése során eljut Maud Baileyhez, a feminista, nagytudású, kiváló kapcsolatokkal rendelkező közepesen dögös irodalmárhoz, és együtt göngyölítik fel a kusza és titkos szerelmi szálat. Közben a  történet folyamatosan ugrál a múltból a jelenbe, és vissza.
Kicsit talán banális az alapsztori - és valóban kiváló filmalap -, de annál nehezebb, és fajsúlyosabb maga a könyv.
Ez szépirodalom a javából, méghozzá abból a kategóriából, ami vonakodva adja meg magát. A kezdőknek hamar beletörik a bicskájuk, száz oldal után valószínű abba fogják hagyni. A regény ugyanis nemcsak a történetről szól, hanem legalább akkora fontosságú - ha nem hangsúlyosabb - a megírás stílusa, technikája, eleganciája.
A fenti idézetet is épp ezért válaszottam. Mert választ ad arra, miért is nem élt Byatt kortárs eszközökkel. Főhőseit valós személyiségek ihlették. Christina Rossetti költőnő adta a mintát Cristabell Lamotte megformálásához. Randolph Hanry Ash-t pedig nem más inspirálta mint Robert Browning.
Byatt nemcsak a főhősök történetét írta meg, hanem azok életművét is. Naplórészletek, idézetek, magánlevelezések teszik változatossá a narrálást. Különlegessége pedig, hogy a több mint 500 oldalas könyvben közel 100 oldalt tesznek ki a versek, mesék, és egyéb műfajok, melyeket Lamotte és Ash munkáiból "megidéz." És ennek a jelentősége  igazán megérdemel még pár sor méltatást, ugyanis...
Az írók biztonsági okokból ki szokták hagyni szereplőik világhíressé vált munkáit, egyrész mert feltételezik, hogy a történet szempontjából nincs jelentőségük, másrészt jogos a félelem... mi van ha csapnivalóra sikerülne a próza?
Byatt azonban képzett filológus, kisujjában van az irodalomtörténet és a legkülönbözőbb írótechnikák. Képes úgy alkotni, hogy nem sodorja veszélybe szereplői hitelességét.
Bátor szerepvállalásának meg is lett az eredménye, a The Times magazin beválaszotta az 50 legnagyobb író  közé, akik 1945 után publikálnak.

In memoriam...

2012. december 22-én valami olyasmi történt, ami mindig csak másokkal eshet meg. Nézzük a híradót, és még csak nem is sejtjük, hogy az esti rémhír aznap hozzánk is kapcsolódik.

Meghalt egy kedves ismerősünk, egy kiváló kollégánk, egy csodás anya, aki 4 gyönyörű gyermeket hagyott maga után. Halála elfogadhatatlan, érthetetlen, megrendítő, és nincs ember aki napirendre tudna térni távozásának  brutalitása fölött. 

Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Talán azért mert nem tudtam elfogadni a hírműsorok részvétlen prezentációját, mely a "furcsa kertvárosi gyilkosság" bélyegét ragasztotta a tragédiára. "A nő" , a "fiatal nő", a "középkorú nő"... Ismerőseibe újra és újra belemar ez az ostoba személytelenség. 

Gabi egyszeri, megismételhetetlen, pótolhatatlan, és távozása fájdalmas űrt hagyott mindannyiunk szívébe.
Sosem feledjük a mosolyodat...

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto
Műfaj: szépirodalom / memoár
Első kiadás: 2007.
Fordító: Nagy Anita
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2012.
Oldalszám: 167

Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére. A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

"A sok szokás közül, melyet eddigi életem során szedtem magamra, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem, az által, hogy huszon-egynéhány éve megszakítás nélkül futok, testem-lelkem egészségben véve jó irányban fejlődött és formálódott."

A könyvről...

Murakami rendhagyó író, nem iszik, nem dohányzik, egészségesen él
és gondolkodik.

"Murakami úr, ha ilyen egészségesen él, előbb-utóbb még azon kapja magát, hogy regényt írni meg már nem is tud!" - mondja néhány aggódó rajongó a világhírű írónak.

Mert az íráshoz elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik valamiféle egészségtelenség, önsorsrontó hedonista életvitel, melynek mélyreható katarzisából születhet csak maradandó alkotás. Egy írónak jó nagyot kell dagonyázni a fertő mocsarában, ez a minimum, ekkor válik hitelessé, ahogy az is elvárás hogy semmiképpen se legyen átlagos. Az átlagosság egyenesen bűn! Az író reprezentálja műveiben, és személyiségében mindazt, ami "én, az olvasó" sosem lehetek, vagy tegyen valami olyat, amit a társadalmi konvenciók miatt "én" nem merek megtenni. Murakami viszont épp az ellenkező irányban halad, már-már elrettentően "jófiú". Akár mértékadónak is definiálhatnánk az írószupersztár életvitelét, és üzeneteit. Örülhetnek is a szülők, hiszen hol van már a Baudelaire-féle alkohol- és ópium-mámor, vagy Verlaine suicid önmarcangolása. Murakami fut, triatlonozik, egészségesen étkezik és gondolkodik, szereti az életét, és nem akarja mindezt szánt-szándékkal tönkretenni. Sőt, tudatosan törekszik arra, hogy írói kreativitását a lehető leghosszabb ideig épségben megőrizze.

Françoise Giroud: Jenny Marx avagy az ördög felesége

Eredeti cím: Jenny Marx ou la femme du diable

Műfaj: Életrajz

Első kiadás: 1993

Fordító: Szántó Judit

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2005.

Oldalszám: 228

Jenny von Westphalen baronesz 1814-ben született, előkelő porosz nemesi családban. Édesapja kormánytanácsos, toleráns, nagystílű, liberális úr.

Karl Marx (1818–-1883) protestáns hitre áttért zsidó édesapja ugyanannak a Kaszinónak a tagja, mint von Westphalen báró. A két művelt, felvilágosult férfi kölcsönösen tiszteli egymást. Gyermekeik összebarátkoznak, a trieri szalonok ünnepelt szépsége, Jenny pedig végzetesen beleszeret a nála négy évvel fiatalabb, már ifjan is feltűnően értelmes és zsarnoki hajlamú Karl Marxba. Egy életre.

„Jenny és Karl Marx harmincnyolc éven át voltak házasok. Hosszú idő – és a közös út aligha volt rózsákkal felszórva. De szerelemmel van dolgunk, méghozzá a legborzalmasabb fajtából: azzal, amely a nőt egy lángészhez bilincseli” – írja Françoise Giroud, akinek Alma Mahler avagy a hódítás művészete, A csodálatos Cosima, Egy tiszteletre méltó asszony, Marie Curie élete, című könyveit a magyar olvasók is érdeklődéssel fogadták.

Jenny nem tudta, hogy férjéből az lesz majd, aki: bálvány, és hogy csak a nagy vallásalapítóknak kijáró tisztelet övezi egykor: „Nem sejtheti, hogy férje nevében barbár rendszerek épülnek majd… Csak annyit tud, hogy a férje nem közönséges szellemi erővel van megáldva… Jenny és Karl Marx együtt ítélték magukat kárhozatra.”

E „kettős kárhozat” – megannyi családi furcsasággal és tragédiával átszőtt – története ez a könyv. A házastársak sorsa olyannyira összefonódott, hogy Karl alig több mint egy évvel élte túl felesége halálát.

Ami Karl Marx életművéből elporladt és fennmaradt, azt egyaránt „Jenny vére táplálja”. Olykor megelégelte sorsát, és felsikoltott: „Inkább lennék halott, mint hogy továbbra is így kelljen élnem…” Karl azt felelte: „Igazad van. Megértelek; minden terád szakad…”...

Françoise Giroud, a néhány éve elhunyt ismert francia író, publicista, szerkesztő, politikus könyvéből nagy sikerű tévéfilm is készült.

„ …éles kritikus elmével és politikai érzékkel megáldott, erős és szenvedélyes jellemű asszony… gyakran fogjuk majd nélkülözni merész és okos tanácsát, mely merész volt de sosem kérkedő, okos, de sosem a becsület rovására.”
Engels búcsúbeszéde Jenny Marx temetésén

A könyvről...

Manapság igen nehéz ajánlót készíteni egy olyan könyvről mely érintett a kommunizmusban, duplán kemény diónak bizonyul, azonban ha az ideológia ősatyjáról és annak családjáról akarunk írni. Pedig Françoise Giroud biográfiája egészet káprázatos, és csak ajánlani tudom, a legjobb életrajz amit idén olvastam. Még azok számára is letehetetlen lehet, akik eddig soha nem vettek kezükbe életrajzi könyveket, mert a témát esetleg túl száraznak találják. Giroud könyve azonban minden, csak nem száraz. A francia származású publicista, és politikus asszony remekül ír, stílusa olyannyira könnyed, és élvezetes, hogy az ember szinte falja az oldalakat.
Valljuk be, nem volt könnyű dolga, aki Marxékkal foglalkozik, az fölöttébb gyanús, ezért nagyon okosan a feleség oldaláról közelítette meg a családot. Hamar egyértelművé válik azonban, hogy bármennyire elbűvölő és erős asszony is Marxné, még a róla szóló könyvben is hangsúlyosabb szerepet kap elképesztő karizmájú férje, akit sötét bőrtónusa miatt mindenki csak a mórként emleget.
A könyv címe egyébként teljes tévedésnek bizonyult, ugyanis ez az írás egyértelműen Marx karakterét mutatja meg, érintőlegesen ír munkájáról, családjáról és feleségéről. Ezért a továbbiakban kiragadott részletek is híven tükrözik majd ezeket az arányokat. Regényszerűen kezd, majd mesél, és arra is hangsúlyt fektet, hogy a végén minden szereplő életének alakulásáról ejtsen pár szót. Külön ínnyencség, hogy Giroud a szöveget fényképekkel, és rengeteg érdekes levélrészlettel gazdagította, ezáltal válik páratlanul hitelessé a feldolgozása. Leírása annyira képszerű, hogy nem csoda, hogy a könyvet meg is filmesítették.

John Vermeulen: Tánc az akasztófa alatt

Eredeti cím: De Ekster op de galg
Műfaj: regényes életrajz / szórakoztató irodalom
Első kiadás: 1992.
Fordító: Fordor Enikő
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2009.
Oldalszám: 516

Egy kisfiú titkon kegyetlen jelenet szemtanúja lesz: embereket húznak fel a bitófára a spanyol inkvizíció poroszlói, a kíváncsi csőcselék pedig bámész élvezettel figyeli az akasztást. A fiú rajzon örökíti meg a szörnyű élményt, majd évek múltán elkészül a később világhírű festmény: a Tánc az akasztófa alatt. A németalföldi festő, idősebb Pieter Bruegel már ifjú éveiben felkelti a hatóságok figyelmét, gúnyrajzai miatt tömlöcbe zárják. Granvelle bíboros, a spanyol II. Fülöp nagy hatalmú helytartója szerencsére felismeri a tehetségét, és Pieter Coecke mesterhez küldi inaskodni. Ennek azonban ára van: ettől fogva Bruegel élete a kegyetlen főpap kezébe kerül, aki a háttérből mozgatja a szálakat. A holland szerző valós tényekre támaszkodó regénye nem csak a művész életét és munkásságát mutatja be, hanem hiteles korrajz is Németalföld történelmének legmozgalmasabb és legkegyetlenebb időszakáról.

"Bruegel az emberi életről azt mondja: az egész élet siralmas komédia. Megrajzolta a bűnöket, ezek elég visszataszítóak, de az erények nem kevésbé azok."  

Hamvas Béla

A könyvről...

A 2011-es esztendő egyik legtiszteletreméltóbb művészfilmje A malom és kereszt című svéd-lengyel dráma volt, mely kategóriájában tulajdonképpen megnyert  minden rangosabb lengyel díjat. Ódákat lehetett hallani az alkotás egyedülálló képi világáról, és valóban, már az első percben sikerül meghökkentenie a nézőt, annyira magával ragadó panorámában van részünk. Profán módon nevezhetném vizuális orgiának is a 92 percét... DE, sajnos meg kell valljam, hogy képtelenek voltunk igazi élvezettel végignézni a filmet, ugyanis halálosan unalmasnak bizonyult. A forgatókönyvírónak sikerült kiherélnie Bruegelt, ráadásul felültette egy ködös piedesztálra, és olyannak állította be, amilyen a híres festő sohasem volt. A filmkockákon egy szenvedélymentes unalmas fráterrel találkozhatunk, aki legalább annyira vérszegény, mint az irodalom tankönyvekben felvonultatott neves költők és írók, a sterilizált akadémiai szitán átrostált életrajzok szerint.

" Az ember nem lehet eretnek, ha hisz Isten

létezésében, Pieter. Ahogy Istent sem 

szolgálhatja azáltal, hogy  embereket küld

 a máglyára... "  Jobbe a halász

(A kép csak illusztráció, nem Bruegel festmény.

Ilyennek képzeltem Jobbét...)

Tehát aki kíváncsi milyen is lehetett idősebb Pieter Bruegel, az ne A malom és kereszt után ítéljen, hanem olvassa el John Vermeulen könyvét. Vermeulen is filmet forgat, persze nem a valóságban, hanem a képzeletünkben. Pergő párbeszédei, megrendítő történelmi és családi jelenetei filmvászonért kiáltanak, akárcsak előző művében Hieronymus Boschnál.
A szereplők többsége valóságos történelmi / művészettörténeti személyiség, de mivel a festő életéről kevés megbízható életrajzi adat létezik, ezért Vermeulen alkotott pár fiktív szereplőt is. Közülük a legérdekesebb személyiségnek Jobbe, a halász bizonyult, aki igazi mester és filozófus, mégha életpályája korántsem köthető a korabeli szellemi elithez. Az egyszerű ember kristálytiszta bölcsességét képviseli, bátorsággal, méltósággal fűszerezve. És bár Bruegel élete egyáltalán nem  mulatságos, Jobbe-nek köszönhetően egy kis szatirikus humor is csempésződik a történetbe. És nagy szükség is van rá, különben igen nyomasztó sztori kerekedne ki a végére.
Ugyanis a flamand történelem egyik legádázabb időszakába kísérjük el a festőt gyermekkorától egész öregkoráig. A spanyol rémuralom, és a papi rezsim rettegésben tartja Hollandia és Belgium lakosságát. Lobognak a máglyák, és tűzre vetnek minden ellenállónak kikiáltott eretneket. Bruegel az esztelen brutalitást saját életében is megtapasztalja, kedvesét spanyol katonák tucatja erőszakolja halálra, családját megsemmisítik, ő maga pedig csak azáltal menekül meg, hogy istenáldotta tehetségének híre eljut a papi klérusig. Bár élete hajszálon függ, szerettei pedig kiszolgáltatottá válnak a patronálók kényének-kedvének, Bruegel kihasználja az alkalmat, és tanul, miközben belsejében izzó gyűlölet parázslik, és hogy ne őrüljön bele élményeibe, kifesti magából a démonjait...

Kate Chopin: Ébredés

Eredeti cím: The Awakening

Műfaj: Szépirodalom / klasszikus romantika

Első kiadás: 1899

Fordító: Antoni Rita

Kiadó: LAZI Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2011.

Oldalszám: 202

Edna Pontellier huszonnyolc éves, kétgyermekes, előkelő nő a 19. század végi Amerikában. Tizenévesen már angol klasszikusokat olvas, és politikai, teológiai kérdésekről vitatkozik. Messzire csapongó lelkét, élénk szellemét, vibráló műveltségét azonban a korabeli nők számára kiszabott társadalmi korlátok miatt örökre el kell temetnie: házasságkötése után meg kell elégednie a kizárólagos feleség- és anyaszereppel.

Egy nyár, melyet a New Orleans melletti Grand Isle tengerpartján tölt, újra megpendíti lelkében az elfeledett húrokat, ráébred arra, hogy szűkre szabott életénél többre, másra is vágyik. Nem képes, mint a többi nő, „valóságos megtiszteltetésnek érezni, hogy önmagát mint önálló személyt teljesen háttérbe szoríthatja.” A drasztikus fordulatban jelentős szerep jut a társadalmi korlátokat áttörő különc zongoraművésznőnek, és egy Robert Lebrun nevű fiatal férfinak is.

A mű, melyet szokás Flaubert Bovaryné című regényéhez is hasonlítani, kendőzetlenül és mély együttérzéssel szól a női szabadságvágyról. A regény fél évszázaddal megelőzve az egzisztencialista feminizmus alapművét, A második nemet, rávilágít arra, hogy, dacára minden társadalmi konvenciónak, mindenekelőtt egyszeri és megismételhetetlen, önmagunk, egyéniségünk kibontakoztatására teljes joggal vágyó emberi lények vagyunk, és csak azután nők vagy férfiak.

A könyvről...

Kate Chopin
(1850 - 1904)

A történet egy arisztokrata csoportról szól, akik a nyarat Grand Isle-ben töltik. Egész nap úsznak, futkosnak a tengerparton, ebédeket, és vacsorákat rendeznek egymás tiszteletére, néha megengedett egy-két diszkrét flört, de mindennek a szokásos mederben kell folynia. A hagyományoktól való eltérés súlyos bűn, mely az előkelő társaságból való kiközösítést idézheti elő, ezt pedig senki nem kockáztatja meg. A társaság megengedi a fura, de szórakoztató figurák jelentét is, és milyen jól teszi, hiszen egyéb esetben halálra unnák egymást…

A közösség tagjai szépen öltözködnek, kifogástalanul viselkednek, és épp a megfelelő mennyiségben csillogtatják francia nyelvtudásukat, hogy a sznob légkör kellően dölyfös legyen. A beszélgetések mélysége még csak meg sem repeszti a felszín burkát, üdítő mélység egyedül a művészetekben rejlik. Koncertek, zongoraestek, előadások töltik meg tartalommal az amúgy igencsak kimért társadalmi látszatszínházat.

Grand Isle napjainkban

Az asszonyok ebben az időben pontosan tudták hol a helyük, ha szegények voltak, akkor a konyhában időztek, ha pedig  gazdagok akkor a háztartásvezetésben és gyermekei patronálásában telt ki életük gyönyörűsége. Megengedett volt a muzsika, az olvasás, a hímzés és a festészet amolyan kikapcsolódásképpen, de ennél tovább jóravaló asszony nem kereste saját kiteljesedést.

De mi történik akkor, amikor egy pillanat élménye megkérdőjelezi egész életük hitelességét? Ezt meséli el nekünk Kate Chopin az ő elegáns stílusában és mesteri mondatfüzéreiben.

A könyv tempója lassú, amolyan tűnődések sorozata, a saját hangját felfedező harminc felé közelítő két gyermekes asszony lélektusája önmagával, és a tradicionális patriarchális alapokon nyugvó társadalmi rendszerrel. Ezért is illetik sokszor a könyvet feminista regényként, és az "ébredés" sem szimbolizál mást mint a "NŐ" öntudatra ébredését.

Heti történelem: A szürke millió árnyalata, avagy a szexualitás és Japán

Miközben Európában és Amerikában divat lett a "szürke", és lépten-nyomon olyan eladást gerjesztő tanulmányokba botlunk miszerint milyen üdvözítő hatással is van az asszonyokra E. L. James, addig a japánok a hasukat fogják a nevetéstől. Mert ha a nyugatiaknál mindössze 50 árnyalatra bontható a szex, addig náluk millióra!

Előkerestem Kelemen Attila kiváló "Domo-domo, hai-hai" című írását, és gondoltam megosztom veletek is. A heti történelem rovatunkban  - Murakami után - egy kis kitérőt teszünk a Japán erotikába, ahol a tiniknek külön pornóújságuk van, ellátogatunk a rózsaszín szalonokba, és a love hotelekbe, és vetünk egy pillantást az SM, BDSM,  hentai és manga szubkultúrára. Ezúttal 18+ -os a bejegyzés.

 Domo-domo, hai-ha - a japánok szexualitása

A japánok számára a szexualitás megtapasztalása bűntudatmentes élmény. Ez a gyakran határokat súroló/átlépő japán erotizmus elsődleges erőforrása. 

Anyagcsere-jellegű szexualitásuk természetéből adódóan a szüzesség például számukra nem képez különösebb értéket. A szüzesség izgalmas, de nem mérvadó. A kis közösségek sem bélyegezték meg azt a magányos nőt, aki teherbe esett, és apa nélkül nevelte gyermekét.

Az önkielégítés, ami a viktoriánus Európában a lélek elleni nagyon-nagyon súlyos vétekként van számon tartva, a japánok esetében inkább játék, amihez, tegyük hozzá, különös kreativitással viszonyulnak. A japán szerelmi kultúra természetéről a történetírás az Edo-korszakban ad összefoglaló képet, ekkor jelennek meg a később a független nyugati művészek által is nagyra tartott Ukiyo-e mesterek, akik a különféle életképek mellett pornográf-jellegű anyagokat is készítettek, és dokumentálták a japán önkielégítési segédeszközök gazdag instrumentáriumát is. De ez csak a japán szexualitást meghatározó egyik réteg. Ha a japánok szexualitás-koncepciója egyszerűen laza volna, ez még nem lenne elegendő ahhoz, hogy rögtön a perverzitás mestereivé váljanak - ehhez szükség van valamilyen elfojtó erőre is. Ez egy nem közvetlenül a szexualitás ellen, hanem sokkal általánosabban, az egyén elleni, a közösségi javára felállított, mindmáig élő, a konfuciánus etikán alapuló normarendszer. Kicsit vulgarizálva a kérdést, arról van szó, hogy a japánok cselekedeteinek hátterében ott áll a közösségtudat és az ezzel járó felelősség. Minthogy életük java részében közösségük diplomatái, az egymással való érintkezésben nagyon sok a számunkra túlságosan formálisnak tűnő udvariassági elem, és akár a ködösség ódiumával, de az egyeztetésekkor megpróbálják maximálisan elkerülni a frontális verbális konfrontációt.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Eredeti cím: Umibe no Kafuka

Műfaj: szépirodalom

Első kiadás: 2002

Fordító: Erdős György

Kiadó: Geopen Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2006. 2008.
Oldalszám: 692

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember. Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket. 

Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a történet "férfi-női, férfi-férfi és női-férfi"alakjai, és nekünk magunknak kell felemelnünk róluk az író fantáziadús kitérőivel ékesített, pompás takarót.

A könyvről...

Murakami Haruki
Született: 1949. 01.12

Jacques-Louis David szerint a művészetben a gondolat kifejezésének módja sokkal fontosabb, mint maga a gondolat. Valahogy így éreztem én is amikor végeztem életem első Haruki regényével.
Különös, misztikus néhol kifejezetten nyugtalanító és szívbemarkoló történet, tér- és időbeli ugrásokkal, különböző dimenziókkal. A blog másik szekciójával sokáig töprengtünk azon, hogy csapatunk melyik része is olvassa és értékelje a könyvet. Végül inkább a szépirodalom mellett voksoltunk, bár azt hozzá kell tegyem, hogy a könyv mindkét blog olvasói rétegének érdeklődési körét, és igényeit  kétséget kizáróan kiszolgálja.

Murakami egy interjújában azt nyilatkozta, hogy olyan író szeretne lenni, aki különbözik minden más szerzőtől, és olyan történeteket tud mesélni, amit rajta kívül senki más. Nos, azt hiszem ez a vágya beteljesedett. Bár a könyv címéből kiindulva azonnal felmerül a kérdés, hogy mennyi hasonlóságot fedezhetünk fel a regény, és Franz Kafka írásai közt, de hamar rá kell jönnünk, hogy a névválasztás inkább csak egyfajta tisztelgés az osztrák író munkássága előtt, és nem célja az utánzás.

" Az embert - persze bizonyos mértékig -
meghatározza a hely, ahol született és
nevelkedett, A gondolkodása, érzései
valahogy kapcsolatban vannak a tájjal,
a hőmérséklettel, a széllel.
Te hol születtél? "

A regényben a macskák képesek a beszédre, és mondanivalójuk is van, de megérteni őket csak Nakata, az értelmi fogyatékos idős úr tudja őket. Két párhuzamos szálon folynak az események, és a szerző természetesen mindig pont ott vágja el őket, amikor a legnagyobb fordulat következik.  Ezzel a módszerrel egyszerre élvezzük a következő történetet, és közben feszülten várjuk mi lesz a folytatása a félbeszakadt cselekménynek. A két vonal kezdetben csak ritkán kapcsolódik egymáshoz, lényegét pedig csak a végén értjük (vagy nem értjük) meg. A főszereplők, Nakata bácsi, és a 15 éves otthonról elszökött Tamura Kafka kapcsolata nem is valóságos, inkább metafizikai jellegű. Az Edward Lorenz által „pillangó-hatásként” elkeresztelt káoszelmélet is szerepet kap az eseményekben. Nakata nem tudja pontosan mit, miért kell tennie, csak azt, hogy meg KELL tennie, mert az általa kiváltott „szárnycsapás” fogja majd a végső eseményeket beteljesíteni. Ennek céljáról és hasznáról sem tud, csak a végzetszerű összpontosítás hajtja őt előre
Az örvény alján találkozik a különös cilinderes állatkínzó Walkerral,  és a vádló bűntudat kíséretében keveredik egyre valószínűtlenebb események közepébe.

Kafka a tengerparton - színházi előadás Oszakában

Nakata bácsi karakterének jellemzését csak egy igen elcsépelt, de mindent pontosan kifejező szóval tudok élni: fantasztikus. Szívből szerethető, még maga a szerző is mélyen kötődött hozzá. A regény elején azt hittem, hogy az otthonról elszökött Tamurát fogom majd igazán kedvelni, de Nakata bácsi annyira tiszta, annyira mentes minden számító emberi gyarlóságtól, hogy a mi nyugati mennyországképünkben is kell hogy legyen egy ilyen hely ezeknek a különleges és rendhagyó szenteknek.
Tamura tudathasadásos „varjúlelkének” önismereti marcangolásai őszinte együttérzésre sarkaltak, és eszembe jutott, hogy vajon a világon hány gyermek nő fel úgy, hogy embert próbáló környezete elviselésére „varjú” barátot idéz meg, aki szereti, és megérti őt…

„Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egészen kicsi szeglete, sehol sem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. Ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben… Olyan a szíved, mint hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is.”    Varjú Tamurának