2013. január 15., kedd

Camilo Castelo Branco: Végzetes szerelem - avagy a portugál Rómeó és Júlia története


Eredeti cím: Amor de Perdição
Műfaj: szépirodalom / klasszikus romantika / dráma
Első kiadás: 1862
Fordító: Székely Ervin
Kiadó: Íbisz Kiadó
Hazai kiadás éve: 2001.
Oldalszám: 183

Camilo Castelo Branco a XIX. század második felének legtermékenyebb és talán legjelentősebb portugál írója volt. 1825-ben született Lisszabonban, egy kisnemes és egy szolgáló törvénytelen gyermekeként. Talán származása is predesztinálta arra, hogy úgy élje az életét, mintha maga is egy romantikus regény hőse volna. Számos, nemegyszer botrányos szerelmi kaland után találkozott össze élete nagy szerelmével, Ana Placido-val, akit hosszú évekig tartó kényszerű távollét, vallási révület és vívódások után megszöktetett a férjétől. A két szerelmes törvénytelen kapcsolata óriási botránnyá dagadt. A megcsalt férj feljelentése nyomán Ana Placido-t és Castelo Branco-t börtönbe zárták, ahonnan a szerelmespár csak egy év raboskodás után szabadult. Az ekkor már hírneves író (akit börtönében még a király is meglátogatott) ezután minden idejét az írásnak szentelhette, de hiába ontotta a regényeket, és a legkülönbözőbb műfajú írásokat, s kapta meg a legnagyobb társadalmi elismerést, nem jutott el sem az anyagi biztonsághoz, sem az érzelmi megnyugváshoz...
Most közreadott regényét, amelyben egy rokona történetét dolgozza fel a század eleji periratok alapján, 1860-ban, két hét alatt írta, amikor Ana Placido-val fenntartott törvénytelen kapcsolata miatt a porto-i börtönbe került.

A könyvről...
Nekünk bloggereknek, mint az irodalom talán egyre elismertebb segédmunkásainak nemcsak az a dolgunk, hogy újdonságokat mutassunk be, és segítsünk eligazodni az egyre harsányabb  könyvpiaci vurstliban. Feladatunk az is, hogy felhívjuk a figyelmet olyan regényekre, melyek lassan a feledés homályába merülnek, ezért most egy olyan könyvet fogok a figyelmetekbe ajánlani, ami csöppet sem divatos. Története, nyelvezete, és terjedelme elmarad mindattól amit a mai romantika olvasói megkövetelnek.
Be kell vallanom igen hiányos az olvasottságom a portugál szerzők tekintetében, ezért nagyon örültem amikor a MEK-en rátaláltam a Végzetes szerelemre. De talán hozzám se jutott volna el, ha egy kedves ismerősöm nem ajánlja figyelmembe a szerzőt, ezért ezzel az írással adom tovább a képzeletbeli stafétabotot...


" Tizennyolc esztendő! Az élet hajnalának skarlát és arany derengése! A szív rügyfakadása, midőn még nem gondol a gyümölccsel, csak önfeledten fürdőzik a virágok balzsamos illatában. Tizennyolc esztendő! A szerelem évadja! Kiválás a család kebeléből, az anya karjai, a nővérek csókjai közül át egy szűzi lény mindennél édesebb cirógatásaiba, aki mellette, mint ugyanazon évszaknak, ugyanazon illatoknak, és ugyanazon órának a virága teljesedik be! Tizennyolc esztendő!… És akkor száműzik a hazából, a szerelemtől és a családtól! Nem látja többé Portugália egét, megfosztják a szabadságtól, a testvéreitől, anyjától, a megbocsátástól, méltóságától, barátaitól!… Keserves dolog! "

Camilo Castelo Branco
( 1825 - 1890 )
" Az öregség józan ész nélkül éppoly nevetséges,
 mint amilyen szánalmas."
A hivatalos tartalomból nem sok mindent tudhatunk meg arról, mi is a könyv cselekménye,  de annyi bizonyos, hogy a szerző családja memoárját írta meg. Camilo Castelo Branco és nagybátyja, a tragikus sorsú Simão António Botelho között a síron túl is valamiféle sorsközösség érezhető. Nem csak zabolátlan személyiségük azonos egymással, de életük több ponton is hasonló irányt vesz. A szerzőt is ugyanazok a bigott társadalmi tilalmak béklyózták meg, mint annak idején apja testvérét. Pedig mindketten csak a boldogságot keresték, szerencsétlenségükre olyan hölgyben, akit bár az ég nekik szánt, a családjuk viszont nem.

" A szív büszkesége vagy telhetetlensége teszi-e, nem tudni, de a felénk irányuló szerelem által magunkat is mindig többnek érezzük. "

A történet főszereplője Simão, familiája ősellenségének leányába szeret bele, és ez az érzelem viszonzásra is talál. Kálváriájuk akkor kezdődik, mikor fény derül a két fiatal kölcsönös rokonszenvére, és megkezdődik erőszakos szétválasztásuk. Abban a korban ez nem is volt olyan nehéz, hiszen az apa tulajdonként rendelkezhetett gyermekei felett. A lányokat kedvükre kiházasíthatta, akár egy értékes tenyészállatot, de ha terhessé vált léte, mindig jó alternatívaként szolgáltak a kolostorok, ahol kedvükre megszabadulhattak a fölöslegesség vált, és a hasznon reményét már nemigen adó kolonctól. Az engedetlen fiak sem voltak kevésbé szerencsések, őket a kitagadással járó egzisztenciális csőddel lehetetlenítették el, majd  a társadalmi kirekesztéssel együtt járó szociális guillotine-nal fejezték le. A gyermeki engedetlenség a legsúlyosabb következményekkel járhatott, így nem is igen élt ezzel a lehetőséggel senki.
A könyv kézirata már digitalizált formában is átlapozható.
Azonban mindig lesznek olyan megtörhetetlen lelkek, akik az ifjúság fékezhetetlen szenvedélyéből erőt merítve szembeszállnak  - legtöbbször erőn felül - a családi és társadalmi normáknak, és saját sorsukat maguk akarják irányítani. Ezen hősök útja - ha nincs épp forradalom, ahol levezethetik túlcsorduló energiáikat - legtöbbször a temetőbe vezet, erejük pedig magával ragadja mindazokat, akik rokonszenvet éreznek irántuk.
Simão és Teresa szerelmének elbeszélése nem más, mint a portugál Rómeó és Júlia, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbi Shakespeare képzeletének szülötte, addig a Végzetes szerelem szereplőinek története megtörtént esemény.
139 évvel a regény megírása után jutott csak el a - 2001-ben - a hazai közönséghez a könyv, ami azért is furcsa, mert Castelo Branco a portugál irodalom egyik legtermékenyebb, és legjelesebb képviselője, és mindmáig ez az egyetlen munkája amit magyarra fordítottak. Életműve több mint 250 kötetével a magyar kritikusok megfogalmazásával élve "Jókai Móréval állítható egy sorba".

Portugál ajkú zsenik fordításában tehát igencsak szűkölködünk, még szerencse hogy Saramago eljutott hozzánk. Pedig lenne merítési lehetőség, csak valószínű kevés a felvásárlópiac. Ezért sem meglepő, hogy nem sokkal az egyetlen Branco könyv kiadása után az anyag a MEK-en landolt.
Pedig nem hinném, hogy nem lenne igény a klasszikusokra. Az Európa kiadó ma is folyamatosan fordítja Charles Dickens műveit, azzal a plusszal, hogy a kötetekben már megtalálhatók azok a fametszetek, melyeket az első kiadásoknál használtak. Ezzel a kuriózummal pedig újra piacot talál magának a sokadik kiadás is. Talán Branco is megérdemelne néhány kicsinosított kötetet. Metszetekből, és régi grafikákból pedig van elég, ingyen is van, csak tudni kell hol keresni...

" A könyörület csak akkor nem aláz meg, amikor a szívből indul ki, és nem a kötelességtudatból. "

No de kanyarodjunk vissza újra a történethez...
A regényben Branco a narrátor szerepét vállalja. Ő mesél nekünk, és tér ki néha egy-egy oldalágra, melyek értelmét akkor értjük meg igazán, ha megismerkedünk csaláfájával.
Apjáról Manuel Joaquim Bothelo Castelo Branco-ról nem sok jót mond, és talán ezzel a könyvvel akarta mindazt az orra alá dörgölni, amit egész életén át el kellett szenvednie, hiszen Simão és Manuel kapcsolatában egyértelműen a saját atyjához fűződő viszonyát vetíti le előttünk.
Castelo Branco igazi szentimentális romantikát alkotott. Az ifjúság heroikus küzdelmét írja meg a szerelemért, amiért semmi sem lehet elég nagy ár, még a halál sem állhat az útjukba, hiszen ahogy az alig 18 éves  Teresa fogalmaz:

"... mert a halál boldogság, mert enyhületet hoz a fájdalomtól elgyötört testnek, és leoldja a kínokat a szenvedő emlékezetről..."

Aki nem szokott szépirodalmat olvasni, az is bátran nekikezdhet a könyvnek. Sőt, a történelmi romantikus műfaj kedvelőinek egyenesen kötelező olvasmány. A cselekmény gyorsan pereg, a szöveg lendületes, finom humorral és eleganciával fűszerezett, és időnként felbukkan némi ironikus csipkelődés is.
És hogy ne legyen olyan egyszerű, ebben a makulátlanul tiszta szerelmi történetben felbukkan egy harmadik személy is. Az ő szerelme igazi szolgai mártír szerelem. Annyira üde, annyira tiszta, hogy néha már azon szurkoltam, hogy legalább legyen egy kis jutalomcsók, vagy érintés, ezért a csodálatos ajándékért. És hogy mi történik a harmadikkal - Marianával - azt természetesen eszem ágában sincs elmondani.


" A szív az a belső szerv, amely a tétlenségtől megsebzetten először fog fuldokolni a lélek lázongásai következtében, amelyet a természettel azonosít, és akarja, és elemészti magát a vágytól utána, és fájdalmasan vonaglik a nélkülözéstől, amire az elhamvadt szerencse utáni vágy marólúgként hat; és a szerelem, amely az álmodott boldogság útján a szakadék felé visz, csupán megkönnyebbülés. "

A regényből összesen eddig négy film készült, de egyiknek sem sikerült visszaadni azt, amit az olvasás során megélhet az ember. A régiek túl giccsesek, a színészi játék eltúlzott és inkább chaplini bohózatokra emlékeztet. A legutolsó 2008-as feldolgozás pedig megkoronázta az egész fejetlenséget. Áttette a történetet a 21. századba. A férfi (vagyis fiú) főszereplő Tomás Alves egészen jól alakítja Simão karakterét, de az ifjú Teresából MILF lesz, João da Cruz-ból a kovácsból, városi autószerelő, lánya Mariana (Catarina Wallenstein, aki egyébként egy bomba nő, csak nem a filmben) mosolyától pedig a hideg futkározott a hátamon, annyira pszichopata jellegű volt. Hol van már a regénybeli varázslatos szépségű kovácsleány, akinek az önfeláldozása annyi részvétet és tiszteletet ébresztett az olvasóban...
És a legjobb... Hogy "politikailag is korrekt" legyen beletettek egy férfi csókjelenetet is, amire pedig semmi szükség nem volt, de jól mutat a vásznon... Mindent egybevetve ez az update nekem valahogy nem igazán jött be, ahogy a vége sem, pedig a megközelítés egész érdekes lett volna, ha a megvalósítás sikerül. Erről a filmesek azonban nem így vélekednek. Négy fesztiválgyőzelmet hozott a rendezőnek ez az alkotás, tehát lehet csak én vagyok túl szigorú, mert annyira ragaszkodom az eredeti verzióhoz.
Íme a filmelőzetes:



" A költők próbára teszik türelmünket, amikor egy tizenöt éves leány szerelméről áradoznak, és veszedelmes, egyszeri és tántoríthatatlan szenvedélyként írják le. Egyes regényírók ugyanezt állítják. Pedig téved ez is, az is. A szerelem tizenöt éves korban játék; a babákkal való játék szeretetének utolsó megnyilvánulása; a madárfióka szárnypróbálgatása, hogy kiröppenjen fészkéből, szemét azonban le nem venné anyjáról, aki a legközelebb eső fán hívogatja: az egyik éppannyi tud az igaz szerelemről, mint a másik a repülésről. "

Castelo Branco családjában a leányszöktetés, és a tiltott szerelem genetikailag determinált. A nagyszülők kelletlen házasságából okulva mindenhol felbukkan a szöktetés, a házasságtörés, vagy ezek együttese. Csakhogy a házasságtörés még Branco korában is köztörvényes bűncselekmény, ezért amikor megszökteti férjezett szerelmét Ana Placido-t, hamar a börtönben találja magát. Mivel kellő mennyiségű ideje van átgondolnia tetteit, tollat ragad, és így születik meg a börtönben a Végzetes szerelem története, melyre a kevésbé tájékozott Olvasó is ezután a szerző életének szintéziseként tekint.
Ana Placido - a nő akiért a börtönt is vállalta
Vajon miben rejlik az ifjúság vakmerősége? A tudósok szerint természetesen erre is van magyarázat. Csak 22 éves kor körül  fejlődik ki teljesen az agy homloklebenyének kapcsolódásai, vagyis ítélő- és döntéshozatali képességeinkben 22 év alatt nem igazán számítunk biológiailag érettnek. Ez az oka, hogy 22 éves korunkig csináljuk a legtöbb ostobaságot, és eddig vagyunk a legesztelenebbek és legbevállalósabbak.
Hogy főhőseink megélik-e ezt a kort, azt szintén nem árulom el, de az biztos, hogy nem foghatunk mindent a biológiára és a hormonokra. Kell hogy legyen az emberben valami több, maradandóbb, és erősebb, mint bármi más élőlényben a Földön. Ezért vagyunk képesek az alkotásra, és a szerelemre. Simão António Botelho és Teresa Albuquerque mindent elsöprő érzelmei is tanúbizonyság erre a különös, csak az emberre jellemző nem evilági nemességre. Ezekben az érzelmekben nincs ego, mohóság, csak a belső tartás méltósága és a színtiszta felsőbbrendűség.
Szeretettel fogom őrizni a három csodás ifjú történetét, ahogy Castelo Branco-ét is, aki - regényhőseihez viszonyítva - nem szánt magának kevésbé drámai kilépőt az életből. Mikor látása egyre rosszabbá vált és a vakság fenyegette, érzelmi élete továbbra sem rendeződött legbelül,  főbe lőtte magát. A Végzetes szerelem a szabad párválasztás jogának keserű emlékirata, ma is a legolvasottabb műve szerte a világon.

" Herkules bunkójával kell lesújtani a zsarnokság hidrájának ezer fejére, hogy többé egy se emelkedhessék fel. "


A Profundus Librum értékelése:
10/8
Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény, pár év múlva újraolvasható, a műfajt csak kerülgetőknek is ajánlható.

A könyvért külön köszönet Pedro-nak, aki figyelmembe ajánlotta Camilo Castelo Branco munkásságát és a portugál szépirodalom nagyjait! 


Webajánló: 
Filmváltozat portugál nyelven (1943-as feldolgozás)
Portugál cikk az íróról 2012. november

Nyomtatható könyvjelző:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése