2014. Őszi megjelenések: Magyar szerzők

Vámos Miklós: Sánta kutya

Európa Könyvkiadó

Tervezett megjelenés: 2014.10.08

Aki megment egy embert, az megmenti az egész emberiséget, mondták a régiek. Aki megszeret egy asszonyt, az megszereti az egész asszonyiságot, mondom én. Férfitársam, a világ összes nőjébe kapaszkodsz, amikor az anyukádhoz bújsz, s ugyanilyen alapon a világ összes nőjével szerelmeskedsz, amikor azzal a kiválasztottal. Becsüld meg a lehetőséget. Sose feledd, hogy ők szülnek minket, ám amilyen pechesek, általában ők is temetnek el. Jól tesszük, ha komolyan vesszük őket. Ha figyelünk rájuk - nem úgy, ahogyan szoktunk, hanem úgy, ahogyan ők figyelnek ránk, meg a gyerekeinkre.

A Sánta kutya időutazás egy asszonyi sorsban, valamint a huszadik század magyar történelmében, amelyet olyan könnyedén felejtünk el, amilyen nehéz volt átélni. Kevés híján száz év története került ebbe a regénybe, nagy időugrásokkal, és a szándék szerint női szemmel.

Egy asszony élete mindig magában foglalja több férfi életét. Pasas(ok), férj(ek), fiúgyerek(ek). A nők már süldő lány korukban tudják, hogy a látszat ellenére rajtuk múlik minden. Amikor a férfiak egymásnak esnek, vetélkednek, háborúznak, a nőknek akkor is meg kell menteniük a világot. Nem mindig sikerül, hát legalább a családot. Ha az sem megy, a lélek tüzét s a reményt tartják életben, bármi áron.

Kortárs versek

Bártfai Attila Márk:
Oh, hajh!

Keleti-karcsú harcosnak kéne lenni,
varázsolni hosszú, egyenes karddal;
szép asszonyokat okítani dallal,
és a köldökükből egrest kéne enni!

Ó, mennyi adót félre lehetne tenni,
ártatlanokat vádolni haraggal;
s a komisz mandarinfőket kalappal,
a Sárkány trónja elé lehetne vetni!

Délidőben nyugdíjba szabadna menni,
ősöket dajkálni lusta haranggal;
tussal rótt tájon - szorgalmas paraszttal -,
mennyei földbirtokot szabadna venni!

Taoista elixírt kellene szedni,
bölcseknek hódolni hamis arannyal;
kornyikálni sok szerelmes varanggyal,
s halhatatlan életet kellene csenni!

Akkor elmémet fényesre tudnám fenni,
birokra kelnék a jáde szavakkal;
diadalt nyernék dús, örök javakkal,
s a szükségesről végre megtudnám: mennyi.

Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Eredeti cím: The Brief Wondrous Life of Oscar Wao

Műfaj: kortárs szépirodalom

Első kiadás: 2007. 

Fordító: Pék Zoltán

Kiadó: Cor Leonis Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2013.

Oldalszám: 332

Oscar aranyos, de súlyos személyiség: egy elhízott, sci-fi imádó, könyvmoly fiú. Ráadásul New Jersey-i gettóba szakadt dominikai család sarja, ami hátrányos helyzet a köbön. Az álma, hogy a dominikai Tolkien legyen, és persze, hogy megtalálja az igaz szerelmet.

Sajnos Oscarnak a saját egyéniségén kívül egy komoly akadály állja útját: a fukú, vagyis az átok, amely nemzedékek óta sújtja családját, azóta, hogy nagyapja nemet mondott Trujillónak, a véreskezű és véresszájú diktátornak, amiért súlyos árat fizetett.

A regény több idősíkon és több mesélőn keresztül követi nemcsak egy család történetét, de Dominika modern történelmét is, érdekes és megkapó szereplőkön keresztül ábrázolja az életet egy olyan véres diktatúrában, amely embertelen és emberellenes volt. Junot Díaz regénye egyedi hangjával, az irodalmi stílusok ötvözésével derűsen előadott, de szívszorító történetével rengeteg díjat és elismerést begyűjtött, többek között a Pulitzer-díjat is.

A könyvről:

A kortárs szépirodalom legegyedibb hangja, Junot Díaz nem túl termékeny író, hiszen az elmúlt két évtizedben mindössze három könyve jelent meg: a Fulladás című novelláskötete 1996-ban került kiadásra, majd Oscar Wao rövid, de csodálatos életének regényével jelentkezett 2007-ben, legutolsó műve, az Így veszíted el 2013-ban került a magyar könyvesboltokba, és hamar igen nagy közönségsikert aratott. A kritikusok elismerését azonban Oscar Wao történetével vívta ki, melyet Pulitzer-díjjal is jutalmaztak, írását pedig a New York Times adrenalin-meghajtású prózaként aposztrofálja.

A szexualitástól sistergő történetben Oscar azon tinédzserek gyötrelmes mindennapjain át kalauzol minket, akik kilógnak a sorból, beilleszkedési problémáik miatt igazi társasági sünök, karakterében sok kezdeményezésre képtelen, kicsúfolt, túlsúlyos fantasy rajongó fiú ismerhet magára, aki a szex terén épp igencsak „aszályos” időket él meg. Próbál ismerkedni, de erőfeszítései csúfos kudarcokban végződnek, egyedül írói karrierjébe vetett hite tartja fent maradék önbecsülését, az a vágy, hogy egyszer majd ő lesz a dominikai Tolkien.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... - avagy a klón meghal, hogy te élhess!

Eredeti cím: Never Let Me Go
Műfaj: szépirodalom / dráma / (sci-fi)
Első kiadás: 2005.
Fordító: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2006 (Új-Palatinus gondozásában),   2011.
Oldalszám: 301

A harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük, jólétük nem csupán önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek. Kathy már jó ideje túllépett az idilli múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két iskolai barátja Hailsham-ből, többé nem áll ellen az emlékek csábításának. Így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben Tommy iránti egykori tinivonzalmát tápláló érzések kezdenek szerelemmé érni, Kathy felidézi a Hailsham-ben töltött évek emlékeit.

A könyvről:

Kazuo Ishiguro napjaink egyik legjelentősebb
kortárs angol prózaírója.

A TIME magazin hangzatos ajánlója szerint az évtized legjobb angol nyelvű regényét kaptam ajándékba egy évvel ezelőtt a férjemtől. Valamiért azonban mindig húztam-halasztottam az olvasását. Talán a borító miatt, ami azt sejteti, hogy egy „nagyonlányregényes” történetet fogok kapni, és épp nem voltam pityogós romantikus hangulatba? Fene tudja…
Néhány napja azonban belefogtam és igen hamar a végére is értem, pedig az elejét megszenvedtem.
Beigazolódott a gyanúm, az iskolás évek érdektelen kis történeteinek hosszú kifejtése igazi türelempróba volt, és nem értettem hová akar kilyukadni az író. Azt sem igazán tudom megmondani mikor kezdett el tetszeni a könyv, talán túl voltam már a felén is, amikor végre kapcsolódni kezdtem hozzá.

Azt persze az elejétől fogva lehet tudni, hogy nagy volumenű a sztori háttere, és már az első oldalaktól egyértelművé vált, hogy az „adományozás” alatt a szervdonációt értjük.
A regény úgy korszerű, sőt korát meghaladó, hogy közben söprögetnünk kell róla a viktoriánus időkből megmaradt port. Ezt a kontrasztot egyrészt rendkívül izgalmasnak találtam, másrészt ember közelibb és átélhetőbb lett a történet. A legmodernebb géntechnológia nyomja rá a bélyegét a szereplőkre, mégsincsenek benne tudományos leíró részek, chipek és szuper számítógépek. Merthogy a regény nem erről szól, a központban mindvégig az ember áll, és bár az alapötlet sci-fi jellegű, mégis hozzá az égvilágon semmi köze.

Junot Díaz: Így veszíted el – avagy a félrelépők szerelmi kézikönyve

Eredeti cím: This is How You Lose Her
Műfaj: szépirodalom / +14
Első kiadás: 2012.
Fordító: Bozai Ágota
Kiadó: Cor Leonis Könyvkiadó
Hazai kiadás: 2013.
Oldalszám: 160

A Pulitzer-díjas író legújabb könyve, mely 2012 összes rangos elismerését besöpörte. Junot Díaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit. Junot Díaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét.

A könyvről:

A kreatív írói kurzusok egyik alaptanítása kezdő írók részére mindig a következő: Írj arról amit a legjobban ismersz, indulj ki a saját érzésvilágodból és élményanyagodból. Junot Díaz, a dominikai származású amerikai író ezt a tanácsot megfogadta, és milyen jól tette. Élete klasszikus amerikai sikertörténet, hiszen emigráns színes bőrű mosogatófiúból világhírű Pulitzer-díjas íróvá vált.

„…egy kapcsolatot legjobban a féltékenységgel lehet megbikáztatni.”

Az Így veszíted el első pillantásra olyan kötetnek tűnik, mely szimplán az emberi kapcsolatokról szól, és kegyetlen őszinteséggel leplezi le a férfinem istentelen gyarlóságait. Tovább olvasva azonban rájöhetünk, hogy a történetek gyökere ennél jóval mélyebbre nyúlik.
A szerző saját családtörténetétől ihletve hiteles keresztmetszetet nyújt a dominikai bevándorlók mindennapjairól, a sodródó gyermekkorról, a nők hihetetlen kiszolgáltatottságáról.

Dominikai bádogváros

A történet központjában Yunior áll, aki anyjával és bátyjával Raffával New Jerseybe költözik. Életük  epizódjait örökíti meg a könyv, melynek gyermek- és ifjúkori részei főleg a befogadás/kirekesztés nehézségeit, a bevándorlók lehangoló körülményeit, valamint a honvágyat és a hazaszeretetet idézik meg. Az állandóan dolgozni kényszerülő apa hiánya, a bezártságtól és elszigeteltségtől indiszponált anya, a fűtetlen lakás, a szeméttelep közelsége mind olyan elemi erejű tapasztalat mely nem sejtet túl kellemes véget. A felnőtté válás korszakát az erőteljes nemiség uralja. A partnerek sűrű váltogatása az önmagát kereső, de meg nem találó ember sajátja. Ráadásként, még bátyja is leukémiás lesz és egyre csak bonyolódnak az amúgy is nehezen kibogozható érzelmi kötelékek.

„Mutass nekem egy szép lányt, és mutatok neked valakit, aki unja kefélni.”

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?

Eredeti cím: Die Mittagsfrau

Műfaj: szépirodalom

Első kiadás: 2007.

Fordító: Almássy Ágnes

Kiadó: GEOPEN Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2009.

Oldalszám: 465 oldal

Díjak: A Deutscher Buchpreis 2007 nyertese

Helene gyerekkorának az első világháború kitörése vet véget. Apját elveszíti, szeretni képtelen anyja a német kisváros ellenséges közegében a maga tébolyult világába zárkózik be. Helene orvosi egyetemre akar menni, ami a huszadik század elején nem mindennapi álom egy fiatal lány számára, de mindenekelőtt kitörni vágyik a fojtogató bezártságból. A húszas évek eleje már Berlinben éri, ahol kitárul előtte a főváros izgalmas élete, a pezsgő társasági élet színe és fonákja, miközben a háttérben eleinte szinte észrevétlenül erősödik egy szörnyű ideológia, és készülődik a második világháború.

Helene remény, magány, szerelem és veszteség között hányódva a munkába menekül, hogy valahogy túlélje az életet. Hamar zátonyra futó házasságából egy fiú gyerek születik. A szeretet, amelyet a gyerek követel magának, egyre elviselhetetlenebbnek tűnik Helene számára, és hamarosan befészkeli magát a fejébe egy szörnyű gondolat. Végül meghozza a döntést.

A könyvről...

Julia Franck  1970-ben született Berlinben.

Egy olyan könyvet ajánlok ma a figyelmetekbe, mely cseppet sem kellemes olvasmány, sőt egyenesen nyugtalanító, szorongást keltő. Olyan történet melytől izzad a tenyér, és többször elgondolkodsz azon vajon tényleg végig akarod-e olvasni. Mégis hajt előre a kíváncsiság, a happy endre való görcsös koncentrálás. Tudni akarod, mi lesz az elhagyott kisfiúval, és úgy érzed, ha leteszed a könyvet, te is cserbenhagyod őt.

Amikor olvasunk, általában tudunk azonosulni valamely szereplővel, és bele tudjuk élni magunkat mindennapjaiba. Julia Franck írásánál ez a kapocs teljességgel hiányzik. Nem csak hogy nem azonosulunk a szereplőkkel, de néha még el is fordítjuk a fejünket, hogy véletlenül se legyünk tanúi a bizarr eseményeknek. Előkelő idegenként kívülről figyeljük az történéseket, mintha a szereplőkkel való bármilyen kapocs minket is megbélyegezne, és berántana egy olyan valóságba, melyről jobb inkább nem tudni. 

„ A fájdalom az, ami rábírja az embert, hogy elképzelje a jövőt, legyen az akár vágyálom, a paradicsom. Ha orvosként enyhíti az ember a szenvedést, az jó az egyénnek, de rossz Istennek. Az Isten-princípium a fájdalomra épít. Ha megszabadítanánk a világot minden fájdalomtól, csak akkor beszélhetnénk Isten nemlétéről. „

A. S. Byatt: Mindenem - avagy könyvmolynász az avaron...

Eredeti cím: Possession

Műfaj: szépirodalom / romantika / dráma

Első kiadás: 1990

Fordítók: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes

Kiadó: GABO kiadó

Hazai kiadás éve: 2006

Oldalszám: 525

Roland Mitchell irodalomtörténész Randolph Henry Ash költő egy meg nem nevezett hölgynek írt levelére bukkan. Megtorpant karrierjén lendítene, ha kiderítené a rejtélyt: ki a címzett, és milyen kapcsolatban voltak? Nyomozása során kollégája, Maud Bailey segítségét kéri, aki a címzett, Christabel Lamotte költőnő életének és munkásságának szakértője. Mindent tudnak a szerzőkről. Vagy mégsem? Kit illetnek a felfedezett új dokumentumok? És mit meg nem tesznek értük pénzes gyűjtők?

Hogyan alakult a Viktória korabeli tiltott szerelem sorsa, és könnyebb-e Rolandnak és Maudnak közeledniük egymáshoz a dicsőségéhes akadémiai körök huzakodása közepette?

A Mindenem elnyerte a legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Booker-díjat; 2002-ben megfilmesítették (magyar címe Költői szerelem). A Times irodalmi szerkesztői a lap megjelenése (1923) óta kiadott 100 legjobb angol regény közé sorolták.

Antonia Susan Byatt

"Azért írok, mert szenvedélyesen érdekel a nyelv. A regény nyelvből felépített műalkotás; egy személy egyedüllétben írja, egy másik személy – sok önálló személy – pedig egyedüllétben olvassa, remélhetőleg. Ezért érdekel az is, mi megy végbe az olvasók tudatában, az írók, a regénybeli karakterek és narrátorok tudatában. Szeretek olyan emberekről írni, akik gondolkodnak, olyanoknak, akik a gondolkodást legalább olyan fontosnak és érdekesnek (és megszenvedésre méltónak) tartják, mint a szexet vagy az evést. 

Legkedvesebb regényíróm Marcel Proust. Őt követi Balzac, Dickens, Eliot, Thomas Mann és Henry James, Iris Murdoch, Ford Madox Ford és Willa Cather. És Leo Tolsztoj és Fjodor Dosztojevszkij." 

A. S. Byatt

A könyvről...

A történet a könyvtárban kezdődik, ahol a lelkes amerikai Ronald Mitchell, Randolph Hanry Ash  hagyatékát tanulmányozza, melyben talál pár érzelemtől fűtöttt aláiratlan levelet. Két dolog biztos. A leveleket a híres, és újra reneszánszát élő viktoriánus költő írta, a másik tény pedig, hogy nem a feleségének íródtak a sorok. Kutatóhoz méltatlan módon ellopja az értékes íratokat, és kezdetét veszi egy a Da Vinci-kódra emlékeztető nyomozás.

Az ügy felderítése során eljut Maud Baileyhez, a feminista, nagytudású, kiváló kapcsolatokkal rendelkező közepesen dögös irodalmárhoz, és együtt göngyölítik fel a kusza és titkos szerelmi szálat. Közben a  történet folyamatosan ugrál a múltból a jelenbe, és vissza.
Kicsit talán banális az alapsztori - és valóban kiváló filmalap -, de annál nehezebb, és fajsúlyosabb maga a könyv.
Ez szépirodalom a javából, méghozzá abból a kategóriából, ami vonakodva adja meg magát. A kezdőknek hamar beletörik a bicskájuk, száz oldal után valószínű abba fogják hagyni. A regény ugyanis nemcsak a történetről szól, hanem legalább akkora fontosságú - ha nem hangsúlyosabb - a megírás stílusa, technikája, eleganciája.
A fenti idézetet is épp ezért válaszottam. Mert választ ad arra, miért is nem élt Byatt kortárs eszközökkel. Főhőseit valós személyiségek ihlették. Christina Rossetti költőnő adta a mintát Cristabell Lamotte megformálásához. Randolph Hanry Ash-t pedig nem más inspirálta mint Robert Browning.
Byatt nemcsak a főhősök történetét írta meg, hanem azok életművét is. Naplórészletek, idézetek, magánlevelezések teszik változatossá a narrálást. Különlegessége pedig, hogy a több mint 500 oldalas könyvben közel 100 oldalt tesznek ki a versek, mesék, és egyéb műfajok, melyeket Lamotte és Ash munkáiból "megidéz." És ennek a jelentősége  igazán megérdemel még pár sor méltatást, ugyanis...
Az írók biztonsági okokból ki szokták hagyni szereplőik világhíressé vált munkáit, egyrész mert feltételezik, hogy a történet szempontjából nincs jelentőségük, másrészt jogos a félelem... mi van ha csapnivalóra sikerülne a próza?
Byatt azonban képzett filológus, kisujjában van az irodalomtörténet és a legkülönbözőbb írótechnikák. Képes úgy alkotni, hogy nem sodorja veszélybe szereplői hitelességét.
Bátor szerepvállalásának meg is lett az eredménye, a The Times magazin beválaszotta az 50 legnagyobb író  közé, akik 1945 után publikálnak.

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto
Műfaj: szépirodalom / memoár
Első kiadás: 2007.
Fordító: Nagy Anita
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2012.
Oldalszám: 167

Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére. A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

"A sok szokás közül, melyet eddigi életem során szedtem magamra, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem, az által, hogy huszon-egynéhány éve megszakítás nélkül futok, testem-lelkem egészségben véve jó irányban fejlődött és formálódott."

A könyvről...

Murakami rendhagyó író, nem iszik, nem dohányzik, egészségesen él
és gondolkodik.

"Murakami úr, ha ilyen egészségesen él, előbb-utóbb még azon kapja magát, hogy regényt írni meg már nem is tud!" - mondja néhány aggódó rajongó a világhírű írónak.

Mert az íráshoz elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik valamiféle egészségtelenség, önsorsrontó hedonista életvitel, melynek mélyreható katarzisából születhet csak maradandó alkotás. Egy írónak jó nagyot kell dagonyázni a fertő mocsarában, ez a minimum, ekkor válik hitelessé, ahogy az is elvárás hogy semmiképpen se legyen átlagos. Az átlagosság egyenesen bűn! Az író reprezentálja műveiben, és személyiségében mindazt, ami "én, az olvasó" sosem lehetek, vagy tegyen valami olyat, amit a társadalmi konvenciók miatt "én" nem merek megtenni. Murakami viszont épp az ellenkező irányban halad, már-már elrettentően "jófiú". Akár mértékadónak is definiálhatnánk az írószupersztár életvitelét, és üzeneteit. Örülhetnek is a szülők, hiszen hol van már a Baudelaire-féle alkohol- és ópium-mámor, vagy Verlaine suicid önmarcangolása. Murakami fut, triatlonozik, egészségesen étkezik és gondolkodik, szereti az életét, és nem akarja mindezt szánt-szándékkal tönkretenni. Sőt, tudatosan törekszik arra, hogy írói kreativitását a lehető leghosszabb ideig épségben megőrizze.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Eredeti cím: Umibe no Kafuka

Műfaj: szépirodalom

Első kiadás: 2002

Fordító: Erdős György

Kiadó: Geopen Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2006. 2008.
Oldalszám: 692

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember. Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket. 

Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a történet "férfi-női, férfi-férfi és női-férfi"alakjai, és nekünk magunknak kell felemelnünk róluk az író fantáziadús kitérőivel ékesített, pompás takarót.

A könyvről...

Murakami Haruki
Született: 1949. 01.12

Jacques-Louis David szerint a művészetben a gondolat kifejezésének módja sokkal fontosabb, mint maga a gondolat. Valahogy így éreztem én is amikor végeztem életem első Haruki regényével.
Különös, misztikus néhol kifejezetten nyugtalanító és szívbemarkoló történet, tér- és időbeli ugrásokkal, különböző dimenziókkal. A blog másik szekciójával sokáig töprengtünk azon, hogy csapatunk melyik része is olvassa és értékelje a könyvet. Végül inkább a szépirodalom mellett voksoltunk, bár azt hozzá kell tegyem, hogy a könyv mindkét blog olvasói rétegének érdeklődési körét, és igényeit  kétséget kizáróan kiszolgálja.

Murakami egy interjújában azt nyilatkozta, hogy olyan író szeretne lenni, aki különbözik minden más szerzőtől, és olyan történeteket tud mesélni, amit rajta kívül senki más. Nos, azt hiszem ez a vágya beteljesedett. Bár a könyv címéből kiindulva azonnal felmerül a kérdés, hogy mennyi hasonlóságot fedezhetünk fel a regény, és Franz Kafka írásai közt, de hamar rá kell jönnünk, hogy a névválasztás inkább csak egyfajta tisztelgés az osztrák író munkássága előtt, és nem célja az utánzás.

" Az embert - persze bizonyos mértékig -
meghatározza a hely, ahol született és
nevelkedett, A gondolkodása, érzései
valahogy kapcsolatban vannak a tájjal,
a hőmérséklettel, a széllel.
Te hol születtél? "

A regényben a macskák képesek a beszédre, és mondanivalójuk is van, de megérteni őket csak Nakata, az értelmi fogyatékos idős úr tudja őket. Két párhuzamos szálon folynak az események, és a szerző természetesen mindig pont ott vágja el őket, amikor a legnagyobb fordulat következik.  Ezzel a módszerrel egyszerre élvezzük a következő történetet, és közben feszülten várjuk mi lesz a folytatása a félbeszakadt cselekménynek. A két vonal kezdetben csak ritkán kapcsolódik egymáshoz, lényegét pedig csak a végén értjük (vagy nem értjük) meg. A főszereplők, Nakata bácsi, és a 15 éves otthonról elszökött Tamura Kafka kapcsolata nem is valóságos, inkább metafizikai jellegű. Az Edward Lorenz által „pillangó-hatásként” elkeresztelt káoszelmélet is szerepet kap az eseményekben. Nakata nem tudja pontosan mit, miért kell tennie, csak azt, hogy meg KELL tennie, mert az általa kiváltott „szárnycsapás” fogja majd a végső eseményeket beteljesíteni. Ennek céljáról és hasznáról sem tud, csak a végzetszerű összpontosítás hajtja őt előre
Az örvény alján találkozik a különös cilinderes állatkínzó Walkerral,  és a vádló bűntudat kíséretében keveredik egyre valószínűtlenebb események közepébe.

Kafka a tengerparton - színházi előadás Oszakában

Nakata bácsi karakterének jellemzését csak egy igen elcsépelt, de mindent pontosan kifejező szóval tudok élni: fantasztikus. Szívből szerethető, még maga a szerző is mélyen kötődött hozzá. A regény elején azt hittem, hogy az otthonról elszökött Tamurát fogom majd igazán kedvelni, de Nakata bácsi annyira tiszta, annyira mentes minden számító emberi gyarlóságtól, hogy a mi nyugati mennyországképünkben is kell hogy legyen egy ilyen hely ezeknek a különleges és rendhagyó szenteknek.
Tamura tudathasadásos „varjúlelkének” önismereti marcangolásai őszinte együttérzésre sarkaltak, és eszembe jutott, hogy vajon a világon hány gyermek nő fel úgy, hogy embert próbáló környezete elviselésére „varjú” barátot idéz meg, aki szereti, és megérti őt…

„Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egészen kicsi szeglete, sehol sem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. Ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben… Olyan a szíved, mint hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is.”    Varjú Tamurának

Andrew Nicoll: A derék polgármester

Eredeti cím: The Good Mayor
Első kiadás: 2008.
Műfaj: Szépirodalom
Fordító: Komló Zoltán
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Magyar kiadás: 2012
Oldalszám: 370

A derék polgármester varázslatos bemutatkozó regény. Szerelmi történet és történet a szerelemről. A Baltikum egyik elfeledett zugában fekvő Pont nevű városkában játszódó regény a derék és becsületes ponti polgármester, Tibo Krovic és titkárnője, a gyönyörű, magányos, ám férjezett Agathe Stopak szerelmének történetét meséli el. Pont csöndes, illedelmes városában Tibo semmit sem kezdhet Stopakné asszony iránti szerelmével, ám egy napon, amikor az asszony véletlenül egy szökőkútba ejti az ebédjét, minden megváltozik, és kettejük élete már soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. 

A derék polgármester történet a szerelemről, a veszteségről, a varázslatról, a barátságról, a remek ételekről, egy rezesbandáról, egy olasz boszorkányról, egy behemót ügyvédről, néha egy-egy kutyáról és egy sétatempóban lezajló autós üldözésről. Olvassa el ön is A derék polgármestert, és legyen újra szerelmes.

"Az emberi lények kapacitása szinte határtalan, ha arról van szó, hogy ámítani kell önmagukat - állhatatos tehetséggel tagadják le a szemet szúróan nyilvánvalót, szívszorítóan elragadó módon hisznek valami szebb dologban, mint ami valójában csupasz képpel az arcukba bámul, bármi legyen is az, végig egészen a „vizesblokk" csattogó ajtajáig. És milyen óriási áldás ez. Ez késztet bennünket versírásra. Ez késztet minket éneklésre, képek festésére meg katedrálisok építésére. Ez az oka a dór oszlopok létezésének, holott a célra egy fatörzs is tökéletesen megfelelne. Dicsőséges, gyönyörű és gyötrelmes adomány ez, ez tesz bennünket emberré."

A könyvről...
Mostanában ha romantika gyanús könyvet veszek a kezembe, jobban szeretem ha az adott szerző férfi. Kicsit furán hangzik, tudom..., de valahogy ők nem vesznek el jelentéktelen oldalduzzasztó párbeszédekben, nem lovalják magukat bele a történetbe a pornográfiáig, több tartással képesek végigvinni elbeszéléseiket, mint hölgy kollégáik (elnézést az általánosításért, az utóbbi idők keserű, de nem kevésbé izgalmas tapasztalata mondatja ezt velem.)

"Úgy szerette őt, ahogy valaki a gyerekkori öreg mackóját szereti - nem azért, amilyen, hanem mert emlékszünk rá, milyen volt, és mit jelentett számunkra. Márpedig egy férfit nem így kell szeretni."

Ismerőseim körében köztudott, hogy szeretem Skóciát. Ez a szerelem  azonban nem akkortól datálható, mikor kishazánkban is megjelentek a történelmi romantikus könyvek, vad, és ellenálhatatlan szoknyás harcosaikkal. A vonzalom gyökere sokkal mélyebb. Egyrészt a csodás, és a magyarhoz oly hasonló balladáinak köszönhető, - és annak, hogy sorsközösséget is látok népünk között -, de leginkább Walter Scottnak. Az ő művészete teremtette meg a történelmi regény műfaját, a romantikát pedig oly tisztelettel, és áhítattal kezelte, ahogy egyetlen nemzet fiai sem képesek. A skót férfiakban van valami plusz, ami meg tudja ígézni a női nemet, és ha ez kellő intellektussal párosul, az már igazi különlegesség.
Mikor nekivágtam ennek a könyvnek, egyszer csak azt éreztem Andrew Nicoll is az a bizonyos skót férfi, aki rendelkezik hazájának ezzel a semmivel össze nem téveszthető bűverejével, (nem keverni ám az írót Andrew Niccol új-zélandi rendezővel!) és sokkal többet tud a nőkről, mint azok saját magukról. Könyve finom eleganciával, és elképesztő érzelmi intelligenciával megírt alkotás. Egyértelműen klasszikus gyanús! Ezt a lenyűgöző történetet remélem évszázadokon át élvezhetik majd az emberek. Nálam az első oldalak után belépést nyert a 2012-es év legjobb olvasmányai közé.

Téa Obreht: A tigris asszonya

Eredeti cím: The Tiger's Wife
Első kiadás: 2011.
Műfaj: szépirodalom
Fordító: Megyeri Andrea
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó Kft.
Kiadás ideje: 2012.
Oldalszám: 355

Egy háború pusztításaiból felocsúdó balkáni országban Natalia, a fiatal orvosnő megpróbálja feltárni nemrégiben elhunyt, imádott nagyapja halálának rejtélyes körülményeit. Kutatásai kiindulópontjául az idős férfi kedvenc olvasmánya, A dzsungel könyve szolgál, valamint a „halhatatlan emberről” szóló mendemondák – ezeket Natalia hajdani közös sétáik során hallotta a nagyapától. A történetek közül a legkülönösebb mégis az, amelyet nagyapja még sosem mesélt el neki: a tigris asszonyának legendája. Natalia csak úgy kaphat választ kérdéseire, ha megpróbálja megismerni és megérteni azt a távoli, elfeledett, népi hiedelmekkel és babonákkal teli világot, amelyből nagyapja elindult.

A könyvről...

Téa Obreht photoshop nélkül. Érthetetlen,
hogy a hivatalos sajtóportré miért faragott
le róla digitálisan 20 kilót. Kiváló
képességekkel bír, nincs szüksége ilyen
ostoba reklámfogásokra.

A szerb származású Téa Obrecht még csak 25 éves, de már írt egy könyvet. No ezzel vannak így egy páran, de olyanok csak igen kevesen, akik képesek egyből a New York Times Bestseller listájára kerülni, majd 2011-ben a legjelentősebb irodalmi Orange díjat is besöpörni. Az ilyen fiatal szerzőkkel - ha a bizalmat meg is előlegezzük nekik - picit szkeptikusak vagyunk. Főleg ha a személyéhez egy hamvas babaarc társul. Lesz-e elég érett a könyve, rendelkezik-e megfelelő készségekkel... stb. Ennek ellenére - azt kell mondjam - korát meghazudtoló  bölcsességgel és rendkívül kellemes ízléssel fog neki a témának. Obrecht 12 éves korától él az Egyesült Államokba, legnagyobb sikere mégis abból származott, hogy nem felejtette el hol vannak a gyökerei. Regénye nem háborús regény, cselekménye és a helyszínek mind-mind fikció. Hiába keressük majd a térképen Galinát, Zlatikát, Jesenicát, ezek a helyek nem léteznek. De a képzelet szülte tájakon fel-fel tűnik néha a a mosztari híd, a szarajevói bombázás emléke... Több generáció eseményeiből csipegetve építi fel a könyvet, méghozzá nem is akárhogy.

" A háború mindent megváltoztatott. A szétválás után régi országunk darabjai elveszítették azokat a jellegzetességeket, melyeket korábban az egész részeiként hordoztak. Ami eddig közös volt - nevezetes helyek, írók, tudósok, a múlt -, most szét lett osztva... Az a Nobel-díjas már nem a miénk volt, csak az övék..."

Marina Fiorato: Siena lánya

Megjelenés: IPC MIRROR, 2011

Hossz: 324 oldal

Műfaj: Kortárs szépirodalom

„A TIZENKILENCEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA NYAKLÁNCOT ÉS FÉRJET KAPOTT AJÁNDÉKBA…”

A páratlan szépségű toszkán városban, Sienában a lóverseny, a Palio fontos része a kultúrának. Egy gyönyörű fiatal nő, Pia Tolomei jegyese is indul ezen a versenyen, és a menyasszony azért imádkozik, hogy a férfi veszítsen.
Pia apja érdekházasságba kényszeríti lányát, hogy politikai szövetségeseinek eleget tegyen, akik a város irányítását akarják bármi áron megszerezni. Azonban a makacs és kivételes szépségű Pia beleszeret egy másik lovasba, Riccardo Bruniba.

A Palio nem egyszerűen csak egy verseny a városok vezető kerületei között, hanem inkább halálos rivalizálás a szépség, a pompa és a maszkok mögött.
A várost vezető Violante Beatrix de' Medici hercegnő és Pia Tolomei a Palio után önkéntelenül szövetségesekké válnak, s a sorsuk örökre összefonódik.
A történetben keveredik a romantika és a politikai intrika, s betekintést nyerhetünk a Mediciek furcsa világába és szemtanúi lehetünk annak, hogy néhány erős akaratú jó szándékú ember, hogyan tudja megváltoztatni a tragikus következményekkel járó eseményeket.

Rövid értékelés:
Először is szeretnék gratulálni az IPC Mirrornak amiért ilyen csodás borítót készítet a könyvnek. Bár igaz, ennek a fotómanipulációnak az ég világon semmi köze a könyvhöz, mégis igazán elragadó. A téma szempontjából az angol kiadás borítóterve sokkal találóbb, azon legalább vannak lovak, de Popovics Ferenc munkájának esztétikai élménye egész egyszerűen vitathatatlan, és maximálisan kiszolgálja a kényesebb izlésű olvasó látványigényeit is. A félkemény borítás sem rossz megoldás, bár jobban örültem volna, ha keményfedeles változat is rendelkezésre áll.

A történet leginkább a cselszövős, szerelmes drámás kategória, bár a cselszövős rész nem épp a legsikerültebb, sőt mondhatnánk gyengécskének... túl lineáris, és az intrikus szál elvágása is túl gyors. A történelmi utószó alig fél oldalát pedig egyenesen vérlázítónak találtam!

No de akkor miért is olvassátok el a könyvet?

Mert az olasz felmenőkkel is büszkélkedő amerikai írónő már megint bevisz bennünket Itália történelmének korántsem napfényes, de annál titokzatosabb és kevésbé ismert világába, megint megmutat egy pici, de rendkívül izgalmas szeletet, amitől még többet akarunk belőle.
Valós történelmi események, és valós történelmi személyiségek felvonultatásával dolgozik.