Műfaj: szépirodalom / dráma / (sci-fi)
Első kiadás: 2005.
Fordító: Kada Júlia
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2006 (Új-Palatinus gondozásában), 2011.
Oldalszám: 301
A harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük, jólétük nem csupán önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek. Kathy már jó ideje túllépett az idilli múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két iskolai barátja Hailsham-ből, többé nem áll ellen az emlékek csábításának. Így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben Tommy iránti egykori tinivonzalmát tápláló érzések kezdenek szerelemmé érni, Kathy felidézi a Hailsham-ben töltött évek emlékeit.
A könyvről:
 |
| Kazuo Ishiguro napjaink egyik legjelentősebb kortárs angol prózaírója. |
Néhány napja azonban belefogtam és igen hamar a végére is értem, pedig az elejét megszenvedtem.
Beigazolódott a gyanúm, az iskolás évek érdektelen kis történeteinek hosszú kifejtése igazi türelempróba volt, és nem értettem hová akar kilyukadni az író. Azt sem igazán tudom megmondani mikor kezdett el tetszeni a könyv, talán túl voltam már a felén is, amikor végre kapcsolódni kezdtem hozzá.
Azt persze az elejétől fogva lehet tudni, hogy nagy volumenű a sztori háttere, és már az első oldalaktól egyértelművé vált, hogy az „adományozás” alatt a szervdonációt értjük.
A regény úgy korszerű, sőt korát meghaladó, hogy közben söprögetnünk kell róla a viktoriánus időkből megmaradt port. Ezt a kontrasztot egyrészt rendkívül izgalmasnak találtam, másrészt ember közelibb és átélhetőbb lett a történet. A legmodernebb géntechnológia nyomja rá a bélyegét a szereplőkre, mégsincsenek benne tudományos leíró részek, chipek és szuper számítógépek. Merthogy a regény nem erről szól, a központban mindvégig az ember áll, és bár az alapötlet sci-fi jellegű, mégis hozzá az égvilágon semmi köze.
 |
| Részlet a filmadaptációból. Bár a forgatókönyvíró és a rendező a riportokban végig arról beszél, hogy Ishiguro engedélyt adott a változtatásokra, bárcsak ne tette volna. A végeredmény meg sem közelíti a könyv hatását... |
És ezzel fel is vezettem a könyv következő erényét, ugyanis mesterien ötvözi az egyszerűséget a legsúlyosabb mondanivalóval. Az író mély humánumról tesz tanúbizonyságot ezzel a bizarr klón történettel. Ráadásul komolyan megdolgoztatja a lelkiismeretünket is. Mindvégig azon tanakodtam, vajon kitérhet-e valaha az emberiség morális iránytűje annyira, hogy ez a történet kőkemény valósággá váljon. Hiszen a XXI. századi ember retteg a haláltól, a ráktól pedig különösen. Írom, ezt akkor mikor Angelina Jolie mindkét mellét amputáltatta, azért mert a genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy hordozza a mellrákra hajlamosító gént. Bölcs és bátor előrelátás ez, vagy a természettől való teljes elidegenedés, a haláltól való görcsös rettegésből kiinduló tudatos öncsonkítás? Ha nem is tudunk helyesen felelni a felvetésre, egy biztos, ezek a jelenségek már a jövőt vetítik elénk.
De visszatérve a regényre, a géntechnológia elképesztő sebességgel fejlődik, útját csak azok az etikai törvények állják, melyeket még időben meghoztak az első klónozott bárány megjelenése után, és valószínűnek tartom, hogy Dolly körüli morális társadalmi bizonytalanság ihlette az írót a Ne engedj el megírására.A könyv ezúttal nem hemzseg a szamárfülektől, nincsenek benne nagy kinyilatkoztatások és alapigazságok. Helyette az egész sztori kúszik a tudatalattinkba és masszívan dolgozik.
Vajon eluralkodhat-e a modern társadalmon egyszer annyira a félelem, hogy felrúgja a legalapvetőbb emberi szabályokat, és lesz-e egy adag klón, akik semmi másra nem lesznek tenyésztve, minthogy ellássák az orvostudományt, és ezzel bennünket?
Képzelj el egy világot, ahol a rák gyógyítható, ahol a gyermeked, a társad, a szüleid nem halnak meg szívproblémákban, mert a klón-transzplantáció adott és elfogadott gyógymód. Felvetnél-e bármiféle etikai dilemmát, ha szeretteid életét megmentenéd? Visszafordítható-e ez a tendencia, ha egyszer elkezdődik? Le tudnánk mondani erről az esélyről, ha egyszer már lehetőségünk van rá? Nos, ilyen súlyos kérdéseket hagyományoz ránk Kazuo Ishiguro és többek közt ezért értékeltem maximális pontszámmal. Talán nem is olvastam még olyan könyvet életemben, ami az elején nem fogott meg, majd egyszer csak beszippantott a világába és, azóta is gondolkodtat, feszélyez, önvizsgálatra kényszerít.
A zene csodás (és javaslom az olvasás közbeni hallgatását!), de a történet egész súlypontját eltolták, a legszebb és legnehezebb pillanatokat könnyen fogyaszthatóvá tették. Hatalmas csalódás! A szereplőválogatás is csapnivaló, Kathy karaktere idegesítő lett, és jóval kevésbé intellektuális, a könyvbéli főhőshöz képest. A Keira Knightley által alakított Ruth teszi még épp nézhetővé a filmet, de mindvégig úgy éreztem, ha a két színésznő szerepet cserél, sokkal erőteljesebb alakítást nyújthattak volna. Tommy szerepét megtestesítő színész választása pedig szimplán elhibázott döntés volt. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni egy tenyeres-talpas távolra köpős parasztlegényt, mint ezt az igen kedves, és igen vékony, ráadásul túl feminin fiút. Becsületére legyen mondva, hogy amit ráosztottak, azt maradéktalanul eljátszotta, csakhogy ez a Tommy garantáltan nem hasonlít a kicsit együgyű, de mégis magával ragadóan tiszta hailsham-i diákra.
De még a film utólagos megnézése sem ronthatja el az olvasás közben szerzett élményt. A nehéz kezdés után nekem is összeállt a végére a kép, és mivel gyanútlanul olvastam, lesújtott rám, és átértékelésre sarkallt.
A gyermektörténetek már nem voltak érdektelenek, hanem megkapóan ártatlanok, és ugyanez a naivitás kíséri végig az főszereplők életét. Ugyanúgy fogadják el az elfogadhatatlan sorsukat, akár a vágóhídra terelt állatok. Némi agressziót is keltett bennem a történet, szerettem volna belépni a könyv lapjai közé, kikapni az orvosok kezéből a szikét és beleordítani a klónok arcába, hogy az istenért, lázadjanak már végre fel… De az már egy másik történet lenne ugyebár.
Ez az a könyv, ami bár tökéletesen befejezettnek tekinthető, mégis tucatnyi kérdést vet fel, és minden félig-meddig megválaszolt kérdés újabbakat szül. Ráadásul az ember akaratlanul is átlép a jelenkorba, egyszer csak ugrálni kezdesz a témákban, így jutottam el egészen a vegetáriánus életmódig, ne kérdezzétek hogyan… inkább olvassátok el a regényt, és nézzétek meg nektek milyen kérdéseket tartogat…
A Profundus Librum értékelése:
10/10
Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás. Többször is élmény lehet végigolvasni, a műfajt messziről kerülőknek is nyugodtan ajánlható.
Webajánló:
Ha a film a könnyebben fogyasztható verzió akkor a könyvbe inkább bele sem kezdek :) Megnéztem és így is megviselt. A szervekért való klón tenyészetet nem veszi be a gyomrom. A legijesztőbb vagy irritálóbb az volt benne, hogy ennyire "lazán" elfogadták a sorsukat...brrr Ilyen birka fegyelem a való életben nem működne szerintem. Kíváncsiak és lázadók mindenhol vannak :) Ebben a témában szerintem a legjobb film A sziget, és ott még a szereposztás is kiváló :)))
VálaszTörlésHa esetleg érdekel még ez a téma akkor érdemes megnézni a Repo Men-t is.