"We were in Pest when this story began. Christ, was it Pest? It might have been Buda. One of them is up the hill and the other one is across the river. " - így kezdődik Andrew Nicoll legújabb könyve. Megkérdeztük a GABO kiadót, hogy tervezik-e a regény kiadását, és igen megörvendeztettek bennünket azzal a hírrel, hogy nemcsak tervezik, de már le is van fordítva. A szöveg jelenleg a szerkesztési fázisnál tart, kora ősszel várható a boltokba kerülése.
És a magyar cím: Ha ezt olvasod, én már nem leszek
Eredeti cím: The New Amateur Naturalist Műfaj: Természettudományos ismeretterjesztés Első kiadás: 2004. Fordító: Zölei Anikó Kiadó: GABO Hazai kiadás éve: 2006. Oldalszám: 288
Ha a természetet szeretnénk megismerni, számos készségünkre, kutatási és megfigyelési módszerek ismeretére és ötvözésére lesz szükségünk. A televízió képernyőjén is feltűnt Nick Baker megosztja terepen szerzett tapasztalatait minden korosztálybeli szárnypróbálgató természetbúvárral. A világ számos pontján gyűjtött élményei segítségével mi is felfedezhetjük, mit jelentenek az állatok nyomai, miről árulkodnak életjeleik, életmódjuk vagy éppen a hangjuk. Az Új amatőr természetbúvár gyakorlatias és érdekes tanácsokkal szolgál arról, - hogyan válasszuk meg az öltözetünk és felszerelésünk darabjait, - hogyan lássuk át az állat- és növényvilág rendszertanát, - milyen, otthon is végrehajtható kísérletek és tevékenységek szemléltetik az elméletet, - hogyan figyeljünk meg emlőst, madarat, hüllőt és kétéltűt vagy éppen növényeket.
A könyvről:
Talán mindannyian emlékszünk még David Attenborough lélegzetelállító természetfilmjeire, amikor a hetente vetítendő epizódok során ott toporgott a televízió előtt az egész család. A tisztes angol úriember munkásságának köszönhetjük, hogy a tudomány úgy ugrott le a fennkölt akadémiai magasságokból a mindenki számára érthető közkincsbe, hogy közben nem sérült hitelessége, és nem vált a természettudomány vásári karikatúrájává. Attenborough ékes angolságát a pár éve elhunyt Végvári Tamás baritonja tette teljessé, és bár a világhírű tévés időnként lehasalt a porba, mikor felállt, úgy nézett ki, mint aki épp kedvenc szalonjába indul az öt órai teára.
Eredeti cím: Barnaby Rudge Műfaj: szépirodalom Első kiadás: 1841. Fordító: Szántó Judit Kiadó: Európa Könyvkiadó Hazai kiadások:2012, 1872 - Berczik Árpád fordításában Oldalszám: 701
Közvetlenül az Ódon ritkaságok boltja után, 1841-ben jelentette meg Dickens ezt az első történelmi regényét (amelyet aztán, jóval később, a Két város regénye követett még). Véres, felbolydult tizennyolcadik századi világot ábrázol, a katolikusellenes, úgynevezett Gordon-zavargások idejét: a vallási intolerancia története egy rejtélyes gyilkosságéval fonódik össze, amelynek főalakja a félkegyelmű fiú, Barnaby Rudge apja. Amikor fény derül a gyilkos kilétére, a londoni utcai harcokba belekeveredő szegény Barnabynak is veszélybe kerül az élete. A randalírozó, törő-zúzó-pusztító csőcselék ábrázolása sokkolóan hatott a korabeli olvasókra, a következő nemzedékek viszont igen hamar saját történelmük egy-egy epizódjára ismerhettek benne. Még szerencse, hogy a dörzsölt, cinikus, részvétlen nagyvárost és a benne játszódó jeleneteket elbűvölő, romantikus vidéki helyszínek, szerelmek, életképek ellensúlyozzák. Ez a hátborzongatóan izgalmas mű utoljára százhúsz éve jelent meg magyarul most kiváló, vadonatúj fordításban, az eredeti illusztrációkkal adjuk az olvasó kezébe!
A könyvről... Charles Dickens születésének kétszázadik évfordulója alkalmából az Európa kiadó új fordításban jelentette meg az írófejedelem Barnaby Rudge című monumentális regényét. Szükség is volt már a frissítésre, hiszen a kötet utoljára 1841-ben volt elérhető az olvasóközönség számára. Habár a Dickens-láz a szerző halála óta csökkent, művei kiállták az idő vasfogát, és a mai napig a legkeresettebb klasszikusok közé tartoznak.
" Az üres edények sokkal dallamosabban csapódnak a földhöz, mint ha teli volnának, mint ahogy gyakorta tapasztalhatjuk, hogy a hamis érzelmek szólnak ezen a világon a leghangosabban, és aratják a legnagyobb tetszést."
Ez a patinás regény – mely szám szerint a szerző ötödik könyve – a 18. századi Londonba, az 1780-as Gordon lázadások idejébe kalauzolja el az olvasót. A rövid, de annál szégyenteljesebb történelmi epizód mára szinte a feledés homályába merült. Katolikusellenességben fogantatott, majd a csőcselék randalírozásában teljesedett ki, végül a hadsereg erőteljes fellépésének és túlkapásainak köszönhetően brutális kegyetlenségbe torkollott. Az együgyű Barnaby, extrém külseje, és befolyásolható személyisége szinte azonnal magára vonja a morálisan züllött, olcsó szórakozást kereső negatív szereplők figyelemét. Kedvenc háziállatával – egy Karmos nevű hollóval – szinte észrevétlenül sodródik a veszélyes csőcselék vezéralakjai mellé, majd később öntudatlanul a gyalázatos felkelés emblematikus hősévé növi ki magát.
Eredeti cím: This is How You Lose Her Műfaj: szépirodalom / +14 Első kiadás: 2012. Fordító: Bozai Ágota Kiadó: Cor Leonis Könyvkiadó Hazai kiadás: 2013. Oldalszám: 160
A Pulitzer-díjas író legújabb könyve, mely 2012 összes rangos elismerését besöpörte. Junot Díaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit. Junot Díaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét.
A könyvről:
A kreatív írói kurzusok egyik alaptanítása kezdő írók részére mindig a következő: Írj arról amit a legjobban ismersz, indulj ki a saját érzésvilágodból és élményanyagodból. Junot Díaz, a dominikai származású amerikai író ezt a tanácsot megfogadta, és milyen jól tette. Élete klasszikus amerikai sikertörténet, hiszen emigráns színes bőrű mosogatófiúból világhírű Pulitzer-díjas íróvá vált.
„…egy kapcsolatot legjobban a féltékenységgel lehet megbikáztatni.”
Az Így veszíted el első pillantásra olyan kötetnek tűnik, mely szimplán az emberi kapcsolatokról szól, és kegyetlen őszinteséggel leplezi le a férfinem istentelen gyarlóságait. Tovább olvasva azonban rájöhetünk, hogy a történetek gyökere ennél jóval mélyebbre nyúlik.
A szerző saját családtörténetétől ihletve hiteles keresztmetszetet nyújt a dominikai bevándorlók mindennapjairól, a sodródó gyermekkorról, a nők hihetetlen kiszolgáltatottságáról.
Dominikai bádogváros
A történet központjában Yunior áll, aki anyjával és bátyjával Raffával New Jerseybe költözik. Életük epizódjait örökíti meg a könyv, melynek gyermek- és ifjúkori részei főleg a befogadás/kirekesztés nehézségeit, a bevándorlók lehangoló körülményeit, valamint a honvágyat és a hazaszeretetet idézik meg. Az állandóan dolgozni kényszerülő apa hiánya, a bezártságtól és elszigeteltségtől indiszponált anya, a fűtetlen lakás, a szeméttelep közelsége mind olyan elemi erejű tapasztalat mely nem sejtet túl kellemes véget. A felnőtté válás korszakát az erőteljes nemiség uralja. A partnerek sűrű váltogatása az önmagát kereső, de meg nem találó ember sajátja. Ráadásként, még bátyja is leukémiás lesz és egyre csak bonyolódnak az amúgy is nehezen kibogozható érzelmi kötelékek.
„Mutass nekem egy szép lányt, és mutatok neked valakit, aki unja kefélni.”
Egy világ hevert az ötvenes-hatvanas évek szőke szexbombájának lába előtt, a legnevesebb rendezők versengtek kegyeiért, csak hogy vele dolgozhassanak, ő mégis mindig a saját útját járta. Szemtelen volt és pimasz, nem érdekelte, ha félreértelmezik viselkedését. Tisztában volt külső adottságával, tudta milyen hatással van a férfiakra.
De nem volt mindig így. Története leginkább a rút kiskacsáéra emlékeztet. Kislányként vastag keretes szemüveget viselt, dús szalmasárga haja rakoncátlanul keretezte az arcát. Összehasonlítva magát osztálytársaival hamar egyértelmű következtetésre jutott: „Csúnya vagyok.” Boris Knaiazeff a Conservatoire balettrészlegének vezetője így szólt édesanyjához: „Asszonyom, meg kell mondanom, hogy bár csúf kiskacsa – már elnézését kérem… Viszont ahogy elkezdett mozogni, elfelejtettük az arcát.”
Alig telik el egy év, és a tánc által a kislány kivirágzik. Édesanyja barátnője meghívta modellnek divatbemutatójára, és a kifutón megtett alig pár lépés örökre meghatározta sorsát. Hamarosan ugyanis az Elle magazin kopogtatott a békés családi otthon ajtaján, címlapfotót ajánlanak az alig 15 éves ifjú balerinanövendéknek.
"Az ideális férj az, aki nem iszik, nem dohányzik, nem veszekszik és nem létezik."
Japánban április 12-én jelenik meg Murakami Haruki legújabb regénye a“The faded Tsukuru Tasaki and year of his pilgrimage”. Az Amazonon a kiadói bejelentés óta 10.000 előrendelést regisztráltak hazájában. A 376 oldalas új könyvről a címén kívül egyenlőre semmit sem lehet tudni, ehhez a szerző szigorúan ragaszkodik. Csak annyit árultak el, hogy más lesz, mint a 1Q84... A tokiói Shibuya negyed egyik könyvesboltjában különleges visszaszámlását tartanak, így ünnepelve az új Murakami regény megjelenését.
Nyáry Krisztián néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, majd a 90-es évek közepén otthagyta a katedrát, azóta kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Vezetett PR-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs igazgatója, de a hobbija az irodalomtörténet maradt. 2012 elején barátai szórakoztatására kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelemi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. A barátoknak szánt bejegyzésekből mára több mint tizenötezer olvasót vonzó kulturális ismeretterjesztő sorozat lett. A szerző célja, hogy a tankönyvi életrajzok papírmasé figurái helyett a valós, izgalmas, de kevesek által ismert párkapcsolati történetek felidézésével szerethető, hús-vér embereket mutasson be, és ezzel kedvet csináljon a művek olvasásához. 40 történet Petőfitől Vas Istvánig, Benedek Elektől Szabó Magdáig, múzsákról, megcsalt szeretőkről, örök hűségről és a szerelem sokféle arcáról.
A könyvről...
Ifjúkoromban hadilábon álltam az irodalommal. Bár ellenállhatatlanul vonzott, sosem tudtam megemészteni a tankönyvek steril életrajzait, sótlan elemzéseit. A kor annak sem kedvezett, hogy tanáraink lerántsák a leplet a titkokról. Még világosan emlékszem, hogy az indigókék iskolaköpenyben büszkén állva feleltünk a pedagógusok legfontosabbnak ítélt kérdésére: – No ki nemzetünk költője, és mikor született? – Petőfisándor-született-kiskőrös-ezernyolcszázhuszonkettő, meghalt-segesvár-ezernyolcszáznegyvenkilenc-körül. – Kiváló, leülhet, ötös! " Ha van a szórakoztatáson kívül célom, akkor az az, hogy fedezzük fel újra és újra a történetekben szereplő szerzők műveit. A legnagyobb elismerést attól a székelyudvarhelyi könyvtárostól kaptam, aki megírta, hogy mérhető a bejegyzéseim hatása, mert másnap a hozzájuk betérők elkezdik keresni az adott szerző műveit. " NYÁRI KRISZTIÁN
Nyáry Krisztián a katedrát mára kommunikációs igazgatói székre cserélte.
Kár... Viszont milyen öröm, hogy megtartotta a tollát !
Az irodalomoktatás egy átlagos általános és középiskolában annyira ízetlen volt, hogy a fejlődésben lévő gyermeki szellem azt hihette, ez a csodálatos tudomány nem áll másból csak születési adatokból. A verselemzések bizonyultak a legnehézkesebbeknek. Az adott korról meg nem volt még elég tudásunk, a szerzőről pedig csak annyit lehetett megismerni, ami átjött a tantestület erkölcsi szűrőjén. Ami mégis rendelkezésre állt, az annyira száraz volt és olyannyira akadémikusi magasságokat döngetett, hogy igen hamar a sarokban landolt.
A módszeresen letisztogatott tanulmányokból csak Ady emelkedett ki a szifiliszével, József Attila az öngyilkosságával, és Radnóti drámai halálával. Az általuk, ill. az ellenük elkövetett bűnöket nem tudta elfedni még a leggondosabban leplezett és iskolai fogyasztásra szánt tananyag sem.
Helene gyerekkorának az első világháború kitörése vet véget. Apját elveszíti, szeretni képtelen anyja a német kisváros ellenséges közegében a maga tébolyult világába zárkózik be. Helene orvosi egyetemre akar menni, ami a huszadik század elején nem mindennapi álom egy fiatal lány számára, de mindenekelőtt kitörni vágyik a fojtogató bezártságból. A húszas évek eleje már Berlinben éri, ahol kitárul előtte a főváros izgalmas élete, a pezsgő társasági élet színe és fonákja, miközben a háttérben eleinte szinte észrevétlenül erősödik egy szörnyű ideológia, és készülődik a második világháború.
Helene remény, magány, szerelem és veszteség között hányódva a munkába menekül, hogy valahogy túlélje az életet. Hamar zátonyra futó házasságából egy fiú gyerek születik. A szeretet, amelyet a gyerek követel magának, egyre elviselhetetlenebbnek tűnik Helene számára, és hamarosan befészkeli magát a fejébe egy szörnyű gondolat. Végül meghozza a döntést.
A könyvről...
Julia Franck 1970-ben született Berlinben.
Egy olyan könyvet ajánlok ma a figyelmetekbe, mely cseppet sem kellemes olvasmány, sőt egyenesen nyugtalanító, szorongást keltő. Olyan történet melytől izzad a tenyér, és többször elgondolkodsz azon vajon tényleg végig akarod-e olvasni. Mégis hajt előre a kíváncsiság, a happy endre való görcsös koncentrálás. Tudni akarod, mi lesz az elhagyott kisfiúval, és úgy érzed, ha leteszed a könyvet, te is cserbenhagyod őt.
Amikor olvasunk, általában tudunk azonosulni valamely szereplővel, és bele tudjuk élni magunkat mindennapjaiba. Julia Franck írásánál ez a kapocs teljességgel hiányzik. Nem csak hogy nem azonosulunk a szereplőkkel, de néha még el is fordítjuk a fejünket, hogy véletlenül se legyünk tanúi a bizarr eseményeknek. Előkelő idegenként kívülről figyeljük az történéseket, mintha a szereplőkkel való bármilyen kapocs minket is megbélyegezne, és berántana egy olyan valóságba, melyről jobb inkább nem tudni.
„ A fájdalom az, ami rábírja az embert, hogy elképzelje a jövőt, legyen az akár vágyálom, a paradicsom. Ha orvosként enyhíti az ember a szenvedést, az jó az egyénnek, de rossz Istennek. Az Isten-princípium a fájdalomra épít. Ha megszabadítanánk a világot minden fájdalomtól, csak akkor beszélhetnénk Isten nemlétéről. „
„… mert tisztelem az igaz szerelmet, és félek tőle" Gustav Klimt
Wilhelm von Hartelhez kulturális miniszter három faliképet rendelt a festőtől, az egyetem előcsarnokának díszítésére: Filozófia, Medicina, Jogtudomány. Mikor a képeket kiállítják, hangos a felháborodás. Nyolcvanhét professzor petíciót ír alá, melyben kéri a minisztert, hogy a műveket ne tegyék ki az egyetemen. Emil Zuckerkandl, az orvosi kar dékánja kiáll Klimt mellett, de magára marad. A Medicina című kép bal oldalán látható meztelen nőről, és egy másikról, aki állapotos, úgy szól az ítélet, hogy erkölcsöt sért. Ami pedig Klimtnek a filozófiáról vallott felfogását illeti, a legkevesebb, ami elmondható róla, hogy zavarba ejtő. Klimt dühös, kijelenti, hogy visszafizeti a honoráriumot, és a képeket megtartja. Az ügy politikai fordulatot vesz, a kulturális miniszterhez interpellációt intéznek a parlamentben... Egy keresztényszocialista képviselő azt kérdezi, „hogyan tűrheti a kormány a művészet eme visszaélését, mely obszcén képekkel veszélybe sodorja az ifjúság erkölcsét..." Az állam elutasítja, hogy a festő visszafizesse a honoráriumot, és azt követeli, hogy a képek kerüljenek vissza a minisztériumba. Klimt megtagadja az engedelmességet. Mikor a teherautó a háza elé érkezik, hogy felrakják rá a három tablót, felkiált: „Ha közel jönnek, lövök! Mondják meg a miniszternek!"
Rodney LaTourelle
kanadai származású művész és író
Ha egy művész és egy tájépítész egyszer összefog, annak egészen biztosan provokáció lesz a vége. Az olvasóközönség ugyanis ma már nemcsak szellemi táplálékként veheti magához a nagy elődök gondolatait, hanem Descartes, Arisztotelész és Karl May szavain hízott gombákból készült ételeket is ehet. Bizarrul hangzik? Valóban az! És a megvalósítás sem kevésbé polgárpukkasztó.
Thilo Folkerts
német tájépítész, tanár, író
A kezdeményezés ötlete egy kertfesztivál keretében fognat, és nem sokkal ezután Rodney LaTourelle és Thilo Folkerts bele is vágott legújabb őrült vállalkozásukba.
Könyvtári selejtből, régi tankönyvekből és adományokból építették fel komposztfalaikat az erdő közepén, majd némi locsolás után hagyták, hogy a természet birtokba vegye ami egykoron az övé volt. Hogy biztos legyen a siker, a könyvek közé különböző gombacsírával beoltott tápközeget rejtettek. A program olyan sikeres, hogy ma már 8 fajta ehető gombát termesztenek. A gomba pedig finom, tápláló étel, mégsem hizlal, nem tartalmaz koleszterint és vegyszerezés nélkül is jól szaporítható, vagyis igazi környezetbarát termék.
Ezeket az öko akciókat persze fel lehet fogni a könyvrongálás non plus ultrájaként is, de ha belegondolunk mennyi könyv is végzi a szeméttelepen, akár elnézőek is lehetünk a két művésszel szemben. Egy felmérés szerint ugyanis ezer papírkönyvből ötven év elteltével alig 75 marad fenn. Az újrahasznosítás ezen extrém, de felettébb merész és ötletes formája a természet és a szellem viszonyának kapcsolatát mutatja be, ahogy időtlennek hitt kulturális értékeink bomlanak le, és vállnak az enyészet martalékává egyre terjeszkedő civilizációnkban.
A Jardin de la Connaissance egyébként szabadon látogatható, és szabadtéri olvasóteremként funkcionál.
Az ötvenéves Kosztolányi Dezső már nagybeteg volt, amikor 1935 nyarán egy visegrádi üdülőben pihent feleségével. Itt nyaralt a harminchat éves Radákovich Mária is kisfiával, de férje nélkül.
Kosztolányi, aki ekkor már túl volt egy stockholmi rádiumkezelésen, rossz kedélyállapotban érkezett. Tehernek érezte a megélhetéshez szükséges mindennapos publikálást, barátjának, Füst Milánnak pedig arról beszélt, hogy feleségét, Harmos Ilonát távol érzi magától: „Családom szétzüllött. (...) Örömöm semmi" - írta. A Visegrádon megismert fiatal nő hamar rabul ejtette. Beszélgetések, közös séták, majd titkos légyottok követték egymást.
A pár hamar lelepleződött; Ilona észrevette őket, ahogy a parkban andalogtak.
„Valamelyik este a társalgóból a Dunára pillantok, s észreveszem, hogy a holdvilágos éjszakában, az üveges ajtó mellett, a falhoz támaszkodva ott áll a fiúcska édesanyja, olyan különös és jelentős mozdulattal, hátraszegett fővel, amely félreérthetetlenül valami lázat mutat. Előbb azt hiszem, hogy egymagában ábrándozik, de azután, mintha az uram alakjának egy vékony szeletét látnám a közelében."
Ezután már óvatosabbak lettek, Dide éjjelente lopakodott át az asszony szobájába. Ilona mindent sejtett, de arra számított, hogy a nyaralással a liezon is véget ér majd. Nem így történt: Kosztolányi visszament Visegrádra Máriához, később pedig Füst Milán és felesége hozták-vitték köztük a szerelmes leveleket.
Egy ritka kép... A fiatal Kosztolányi
Amikor megint lebuktak, Kosztolányi mindent elmondott. Megkérte a feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett, de később mégis goromba levélben szólította fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét:
„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát. (...)Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdőben történt. (...) Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon."
A halálos beteg költőnek sokkal többet jelentett ez a fellángolás egy szerelmi kalandnál. A hívő katolikus Mária iránti érzései visszavezették Kosztolányit fiatalon elveszített vallásos hitéhez is:
„Teljesen megváltoztam", - írta szerelmének. „Két hónappal ezelőtt nevettem volna ezen a levelemen. Akkor még materialista voltam. Te spirituálissá változtattad minden ízemet. Istenről egyre többet gondolkozom, s - különös - már fohászkodom is hozzá."
Dide az egyik nap válni akart, és összeköltözni Máriával, a másik nap közölte, hogy nem tud a felesége nélkül élni. Egyszerre akarta megtartani mindkét nőt. Amikor Ilona kifakadt, hogy legalább ne a füle hallatára telefonáljon a szeretőjének, így válaszolt:
„Ha igazán szeretnél, nem haragudnál érte".
A mindennapos őrlődés közben Kosztolányi megírta legszebb szerelmes versét, a Szeptemberi áhítatot. Ez volt az egyetlen, amelyet nyomdába adás előtt nem mutatott meg a feleségének, és amelyet Ilona a Nyugat-beli megjelenés után sem olvasott el. Nem neki szólt.
Mária egyszerre szerette a férfit és érezte magától nagyon távolinak a költőt: „Nem tudtam hogyan szólítani", - emlékezett később.
„Soha a nevét ki nem mondtam. Szép szerelmünk alatt nem mondtam ki egyetlen egyszer se, hogy Dezső. Soha. Drágám. Vagy mondtam, hogy kedves, vagy valami mást. Most is csak úgy beszélek, nem tudom mondani, hogy Dezső. Csak Kosztolányi Dezső."
Egy nap végül felbukkant Mária férje is, aki felszólította a költőt, hogy váljon el, vegye el Máriát, vagy pedig álljon ki vele párbajozni. Végül sem párbaj, sem válás, sem esküvő nem lett. Újabb műtétek jöttek, kórház, kényszerű némaság következett. A visegrádi nyaralás után alig több mint egy évvel Kosztolányi a halálos ágyához kérette bizalmasát, Füst Milán feleségét, Helfer Erzsit. Egy vastag mappát adott át neki, benne Mária hozzá írott leveleivel. Azt kérte tőle, hogy a koporsóban ezt tegyék a feje alá.
A temetés előtt Erzsi nem fért a ravatal közelébe, így Gellért Oszkárt kérte meg, hogy teljesítse a költő végakaratát. Átadta a mappát, de nem látta, hogy mi történt ezután. Gellért haláláig őrizte a titkot: sosem tudjuk meg, hogy Kosztolányi együtt nyugszik-e utolsó szerelme leveleivel.
Kosztolányi Dezső levele Radákovich Máriához:
Édes Mária,
nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek. Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség" a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.
A 21. századi hölgyek talán nem Audrey Hepburnt választják maguknak példaképnek, - ha egyáltalán létezik még a mai individualista világképben ideálok számára hely -, pedig öröksége olyannyira időtálló, hogy sok évvel a halála után is van mondanivalója számunkra...
Kevés nő mondhatja el magáról, hogy képes volt úgy karriert építeni, hogy közben megőrizte kedvességét, hírnevet szerzett anélkül, hogy eltelt volna saját nagyszerűségétől. Előnytelen külső tulajdonságait senkivel össze nem téveszthető stílusával kompenzálta, később divatikonná vált, akihez mindenki hasonlítani akart.
Pedig Audrey igazi rút kiskacsa volt. Fogsora szabálytalan, fülei elállóak, alkata csontos, 170 centis magassága mellett mindössze 50 kilót nyomott. Személyiségére viszont tagadhatatlanul rányomta bélyegét édesanya – Ella van Heemstra bárónő szigorú viktoriánus nevelése. Épp balerinának készült, és számos darabban kapott szerepet, amikor a filmipar visszavonhatatlanul magába olvasztotta.
„ Az anyám tanított meg egyenes derékkal ülni, és állni, mértéket tartani a bor- és édességfogyasztásban. Egész életszemléletem neki köszönhetem, mert abban a régimódi szellemben nevelkedtem, amely a másikat előbbre valónak tartja magunknál. „
Az IKON
„Egyedül a Givenchy által tervezett ruhákban
érzem azt, hogy önmagam vagyok. Ő sokkal több mint divattervező: Ő
személyiséget teremt.”
"A legveszélyesebb úgy élni, hogy az ember semmit sem kockáztat." A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk. Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni - ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába.
A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is. E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás -(mert sokszor nincsen) - de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.
„ Sok mai igazság holnap már nem lesz igaz. Idővel akár a formális logika is puszta tanítási módszerré fokozódhat le, hogy segítségével megértsék a gyerekek, miért tévedtek régen az emberek olyan sokat." Gabriel García Márquez
Eredeti cím: Amor de Perdição Műfaj: szépirodalom / klasszikus romantika / dráma Első kiadás: 1862 Fordító: Székely Ervin Kiadó: Íbisz Kiadó Hazai kiadás éve: 2001. Oldalszám: 183
Camilo Castelo Branco a XIX. század második felének legtermékenyebb és talán legjelentősebb portugál írója volt. 1825-ben született Lisszabonban, egy kisnemes és egy szolgáló törvénytelen gyermekeként. Talán származása is predesztinálta arra, hogy úgy élje az életét, mintha maga is egy romantikus regény hőse volna. Számos, nemegyszer botrányos szerelmi kaland után találkozott össze élete nagy szerelmével, Ana Placido-val, akit hosszú évekig tartó kényszerű távollét, vallási révület és vívódások után megszöktetett a férjétől. A két szerelmes törvénytelen kapcsolata óriási botránnyá dagadt. A megcsalt férj feljelentése nyomán Ana Placido-t és Castelo Branco-t börtönbe zárták, ahonnan a szerelmespár csak egy év raboskodás után szabadult. Az ekkor már hírneves író (akit börtönében még a király is meglátogatott) ezután minden idejét az írásnak szentelhette, de hiába ontotta a regényeket, és a legkülönbözőbb műfajú írásokat, s kapta meg a legnagyobb társadalmi elismerést, nem jutott el sem az anyagi biztonsághoz, sem az érzelmi megnyugváshoz...
Most közreadott regényét, amelyben egy rokona történetét dolgozza fel a század eleji periratok alapján, 1860-ban, két hét alatt írta, amikor Ana Placido-val fenntartott törvénytelen kapcsolata miatt a porto-i börtönbe került.
A könyvről...
Nekünk bloggereknek, mint az irodalom talán egyre elismertebb segédmunkásainak nemcsak az a dolgunk, hogy újdonságokat mutassunk be, és segítsünk eligazodni az egyre harsányabb könyvpiaci vurstliban. Feladatunk az is, hogy felhívjuk a figyelmet olyan regényekre, melyek lassan a feledés homályába merülnek, ezért most egy olyan könyvet fogok a figyelmetekbe ajánlani, ami csöppet sem divatos. Története, nyelvezete, és terjedelme elmarad mindattól amit a mai romantika olvasói megkövetelnek.
Be kell vallanom igen hiányos az olvasottságom a portugál szerzők tekintetében, ezért nagyon örültem amikor a MEK-en rátaláltam a Végzetes szerelemre. De talán hozzám se jutott volna el, ha egy kedves ismerősöm nem ajánlja figyelmembe a szerzőt, ezért ezzel az írással adom tovább a képzeletbeli stafétabotot...
Roland Mitchell irodalomtörténész Randolph Henry Ash költő egy meg nem nevezett hölgynek írt levelére bukkan. Megtorpant karrierjén lendítene, ha kiderítené a rejtélyt: ki a címzett, és milyen kapcsolatban voltak? Nyomozása során kollégája, Maud Bailey segítségét kéri, aki a címzett, Christabel Lamotte költőnő életének és munkásságának szakértője. Mindent tudnak a szerzőkről. Vagy mégsem? Kit illetnek a felfedezett új dokumentumok? És mit meg nem tesznek értük pénzes gyűjtők?
Hogyan alakult a Viktória korabeli tiltott szerelem sorsa, és könnyebb-e Rolandnak és Maudnak közeledniük egymáshoz a dicsőségéhes akadémiai körök huzakodása közepette?
A Mindenem elnyerte a legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Booker-díjat; 2002-ben megfilmesítették (magyar címe Költői szerelem). A Times irodalmi szerkesztői a lap megjelenése (1923) óta kiadott 100 legjobb angol regény közé sorolták.
Antonia Susan Byatt
"Azért írok, mert szenvedélyesen érdekel a nyelv. A regény nyelvből felépített műalkotás; egy személy egyedüllétben írja, egy másik személy – sok önálló személy – pedig egyedüllétben olvassa, remélhetőleg. Ezért érdekel az is, mi megy végbe az olvasók tudatában, az írók, a regénybeli karakterek és narrátorok tudatában. Szeretek olyan emberekről írni, akik gondolkodnak, olyanoknak, akik a gondolkodást legalább olyan fontosnak és érdekesnek (és megszenvedésre méltónak) tartják, mint a szexet vagy az evést.
Legkedvesebb regényíróm Marcel Proust. Őt követi Balzac, Dickens, Eliot, Thomas Mann és Henry James, Iris Murdoch, Ford Madox Ford és Willa Cather. És Leo Tolsztoj és Fjodor Dosztojevszkij."
A. S. Byatt
A könyvről...
A történet a könyvtárban kezdődik, ahol a lelkes amerikai Ronald Mitchell, Randolph Hanry Ash hagyatékát tanulmányozza, melyben talál pár érzelemtől fűtöttt aláiratlan levelet. Két dolog biztos. A leveleket a híres, és újra reneszánszát élő viktoriánus költő írta, a másik tény pedig, hogy nem a feleségének íródtak a sorok. Kutatóhoz méltatlan módon ellopja az értékes íratokat, és kezdetét veszi egy a Da Vinci-kódra emlékeztető nyomozás.
Az ügy felderítése során eljut Maud Baileyhez, a feminista, nagytudású, kiváló kapcsolatokkal rendelkező közepesen dögös irodalmárhoz, és együtt göngyölítik fel a kusza és titkos szerelmi szálat. Közben a történet folyamatosan ugrál a múltból a jelenbe, és vissza.
Kicsit talán banális az alapsztori - és valóban kiváló filmalap -, de annál nehezebb, és fajsúlyosabb maga a könyv.
Ez szépirodalom a javából, méghozzá abból a kategóriából, ami vonakodva adja meg magát. A kezdőknek hamar beletörik a bicskájuk, száz oldal után valószínű abba fogják hagyni. A regény ugyanis nemcsak a történetről szól, hanem legalább akkora fontosságú - ha nem hangsúlyosabb - a megírás stílusa, technikája, eleganciája.
A fenti idézetet is épp ezért válaszottam. Mert választ ad arra, miért is nem élt Byatt kortárs eszközökkel. Főhőseit valós személyiségek ihlették. Christina Rossetti költőnő adta a mintát Cristabell Lamotte megformálásához. Randolph Hanry Ash-t pedig nem más inspirálta mint Robert Browning.
Byatt nemcsak a főhősök történetét írta meg, hanem azok életművét is. Naplórészletek, idézetek, magánlevelezések teszik változatossá a narrálást. Különlegessége pedig, hogy a több mint 500 oldalas könyvben közel 100 oldalt tesznek ki a versek, mesék, és egyéb műfajok, melyeket Lamotte és Ash munkáiból "megidéz." És ennek a jelentősége igazán megérdemel még pár sor méltatást, ugyanis...
Az írók biztonsági okokból ki szokták hagyni szereplőik világhíressé vált munkáit, egyrész mert feltételezik, hogy a történet szempontjából nincs jelentőségük, másrészt jogos a félelem... mi van ha csapnivalóra sikerülne a próza?
Byatt azonban képzett filológus, kisujjában van az irodalomtörténet és a legkülönbözőbb írótechnikák. Képes úgy alkotni, hogy nem sodorja veszélybe szereplői hitelességét.
Bátor szerepvállalásának meg is lett az eredménye, a The Times magazin beválaszotta az 50 legnagyobb író közé, akik 1945 után publikálnak.
2012. december 22-én valami olyasmi történt, ami mindig csak másokkal eshet meg. Nézzük a híradót, és még csak nem is sejtjük, hogy az esti rémhír aznap hozzánk is kapcsolódik.
Meghalt egy kedves ismerősünk, egy kiváló kollégánk, egy csodás anya, aki 4 gyönyörű gyermeket hagyott maga után. Halála elfogadhatatlan, érthetetlen, megrendítő, és nincs ember aki napirendre tudna térni távozásának brutalitása fölött.
Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Talán azért mert nem tudtam elfogadni a hírműsorok részvétlen prezentációját, mely a "furcsa kertvárosi gyilkosság" bélyegét ragasztotta a tragédiára. "A nő" , a "fiatal nő", a "középkorú nő"... Ismerőseibe újra és újra belemar ez az ostoba személytelenség.
Gabi egyszeri, megismételhetetlen, pótolhatatlan, és távozása fájdalmas űrt hagyott mindannyiunk szívébe.
Sosem feledjük a mosolyodat...
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
