Páratlan kincseket tekinthetünk meg a Magyar Nemzeti Galéria legújabb időszaki kiállításán, és túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a kivételes kiállítás az év egyik legfontosabb kulturális eseménye. A Galéria fennállása óta soha nem volt még ilyen átfogó tárlat, ahol az impresszionizmus és posztimpresszionizmus legkiválóbb magyar és francia mesterműveit láthatjuk egy helyen. Cézanne, Gauguin, Van Gogh, Pissarro, Monet, Degas, Renoir az egyik oldalon, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Vaszary János, Fényes Adolf, Mednyánszky László legismertebb képei a másikon. Szinyei Merse Pál egyik legszebb képét, a Majálist pedig külön erre az alkalomra restaurálták. Több százan dolgoztak azon, hogy a jeruzsálemi Izrael Múzeum és a budapesti Szépművészeti Múzeum együttműködése révén bemutatható legyen ez a páratlan gyűjtemény.
Abban a szerencsében volt részem, hogy bejutottam a zártkörű megnyitóra, és az ilyen lehetőség mindig különleges élmény, áthatja valami láthatatlan emelkedettség. Egyedüli aggodalmam a férjem volt, aki bár kedveli a festészetet, az impresszionistákra pontosan úgy reagál, mint a párizsiak az irányzat megszületésekor: értetlenséggel. Később az is feltűnt, hogy a megnyitón szokatlanul kevés volt a fiatal, mintha a festészet kihalás szélén álló műfaj lenne, mely nem képes megragadni a 30 év alatti korosztály figyelmét. A feszültségem szerencsére hamar feloldódott, mikor megláttam beözönleni az örökké késő ifjúságot, akik ülőhely és ünneplő öltözet híján a maguk természetességében ültek le a múzeum lépcsőjére. Izgatottságuk és türelmetlenségük szinte kézzel fogható volt, alig várták, hogy találkozhassanak végre a nagy mesterek halhatatlan műveivel.
A frappáns, kölcsönösen egymást méltató kurátori, igazgatói és szponzori beszédek után végre elérkezett a pillanat, amikor ugyanúgy állhattunk egy-egy festmény előtt, mint egy évszázaddal korábban a vadember Cézanne, a különc Gauguin vagy az őrült Van Gogh. Varázslatos élmény volt annak ellenére is, hogy Monet Tavirózsáinál és Szinyei képeinél toporogva várnunk kellett a sorunkra. Ezek a művek túlélték készítőiket, bekerültek a halhatatlanok birodalmába, és mikor megállunk előttük, a lenyűgöző vizuális élményen túl néhány pillanatra minket is megérint a múlhatatlanság szele.
Kifejlődött közben az az öntudatos generáció, akik inkább a hangulatot akarták megragadni, nem szépíteni a valóságot, hanem az igazat festeni. Claude Monet egy ízben komoly kritikában részesült, mert egyik aktján mestere túlságosan vaskosnak találta a modell bokáját és súlyosnak a kebleket. „Prakszitelész száz tökéletlen modell legjobb részeit válogatta össze, hogy mesterművet alkosson!”- mondta az ifjú diáknak, aki erre azt válaszolta: „Csak azt rajzolhatom, amit látok.”
A festők érvényesülési lehetőségét akkoriban azonban egyedül a francia Salon adta, a fizetőképes közönség ugyanis kellően sznob volt ahhoz, hogy a műértő zsűri bólintása nélkül ne vásároljon képeket. A hivatalos műbírálat elutasította a színek mestereit, sőt egyenesen szabotálták magánkiállításaikat, „elnevetőket” alkalmaztak, akik elvegyültek a közönség soraiban, és lesajnáló kacagásaikkal teremtettek negatív közhangulatot. Charles Baudelaire költő szíve izzó haragra gyúlt ekkor, és a következő szavakkal éltette az impresszionistákat: „A kudarc nem szégyene, hanem érdeme a művésznek, legyen büszke arra, hogy az ostoba tömeg megugatja.”
A festészet rajongói persze „elnevetők” nélkül is szkeptikusan fogadták a változásokat. Keresték a realizmust, a drámát, a vallásos áhítatot, a történelmi képek monumentális erejét, helyette viszont elnagyolt vonalakat, vibráló színeket kaptak, és ez az irritáló színmassza oly visszatetsző lehetett a 19. században, hogy azt az érzést keltette, mintha a festő nem tudna festeni. Pedig a modern művészet megszületésének voltak tanúi, ahol a festmény témája nemcsak az ünnepnap lehetett már, hanem a hétköznapi élet és lelkiállapot is. A figurák pontos kidolgozottsága immáron nem kötelezettség, a művész sejtet inkább, és aprólékos kidolgozottság-mentességtől jut el a teljességhez. Elhagyták a cicomát, a tragédiát, az alakok helyett a hangsúlyt a színválasztás kapta, az idealizálás pedig ezúttal nem kapott helyet.
Ezek a bátor művészek képesek voltak szembemenni az árral, a színek és a fények ragyogó összhangját, a hangulat kultuszát adták a nézőknek, és lassan megtört a jég. Az impresszionizmus apostola, Claude Monet 1889-ben győzte le végül a közönséget, és attól fogva sem anyagi gondja, sem érvényesülési nehézsége nem volt többé, az 1900-as világkiállításra pedig az impresszionizmus „akadémiai” művészetté vált. Szinyei Merse Pál így ír erről önéletrajzában: „…festő pajtásaim kik múlt évben Párisban jártak a világkiállításon csoda dolgokat beszéltek a francia festőkről: képeik nincsenek componálva, egészen olyanok, mint a természet! – Minden egyszerű világos színekkel festve, a zöld gyep világos zölddel zöldre, a kék ég kékre, a piros kendő pirosra! – Megálljunk csak! Hiszen ez ugyan az, amit én akarok! – Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna. – Ab invisis.”
A hazai impresszionistáknak is végig kellett járniuk az elismertséghez vivő út kálváriáját, néhányuk a meg nem értés elől külföldre menekült, de még a zord körülmények között is jelentős, világszínvonalú művekkel járultak hozzá a Párizsból indult irányzathoz. Még kételkedő társamat is megérintette néhány festmény, és hamar arra a merész megállapításra jutott, miszerint a magyarok messze jobban festettek az összes franciánál.
Az idei nagyszabású tárlat alig 25 év válogatott festményeit tartalmazza, különlegességét pedig az adja, hogy először és utoljára látható így együtt a 120 festmény. A kiállítás szervezői nemcsak a műértő és -kedvelő publikumot várják, bölcs előrelátással a legifjabb nemzedékre is gondoltak, így a kiállítás megtekintése a tárlatvezetéssel együtt családi program is lehet, a gyermekek részére pedig impresszionista kifestőfüzet is készült.
A kiállítás 2013. október 13-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.
 |
| Impresszionisták |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése