Szakállal, vagy nélküle?

Barátnőmmel szenvedélyesen tudunk vitatkozni arról, hogy vajon a férfi szakállal, vagy szakáll nélkül az igazi. Az új évezred sajnos nem tett jót a régi divatnak, mert egyre kevesebb férfi mer magán viselni nemi jellege ékét, pedig kutatások is bizonyítják, hogy a jól megválasztott szakállt a nők igenis vonzónak tartják. És hogy mit keres a könyvesblogon egy korántsem intellektuális téma?
Mindennek az oka Ungvári Tamás !

Nemrég találtam ugyanis egy gyöngyszemet tőle egy rég elfeledett könyvében, ami azonnali megosztásra ihletett, hogy egyszer és mindenkorra ledöntse a tévképzeteket és rendet tegyen Éva lányainak és Ádám fiainak túlmodernizált fejében.

Kedves barátnőm, Enikő ezt a bejegyzés neked ajánlom szeretettel. . .

SZAKÁLL

A szakáll, funkcióját tekintve ugyanazt a szerepet játssza a férfiaknál, mint az ajak- és arcfesték a nőknél. Mert csak eredete szerint természetes képződmény. Igazíttatlanul, borotválatlanul, nyesetlenül semmit sem ér. Nem tölti be hivatását, s még csak kényelemmel sem szolgál. A nyíratlan szakáll belelóg a levesbe, kiszűri a tésztát, tisztántartása is kockázatos . . .

A gondozott szakáll ellenben bizonyos meghatározott keretek között „szabadon választható" forma - takarhatja (s ezzel kiemelheti) az állat, egybefolyhat a bajusszal, összekötheti a hajat az arccal, kopaszság esetén meglepő férfiasságot sejtet.
S még világnézet is a maga primitív nyelvén.

Kinek nincs szakálla? A fegyveres testületek tagjainak. Magas hivatalnokoknak. Képviselőknek. A televízió bemondóinak, akiknek ugyebár nem lehet egyéniségük, minthogy intézményt képviselnek. A szakáll, e harcias látszatú növény teljesen civillé teszi az embert, holott a civilizáció fejlődése tökéletesítette a borotvát. Már nem a meztelen arc: a szakáll a luxus.



Miért? Mert bizalmat nem kelt - még Angliában sem. A szakállhoz nagyon jól kell öltözködni, írja Alan Brien, s nagy öntudattal kell viselni, hogy ne váljék gyanússá.
Annyi közügy az angol szakállban is megbújik tehát. Csak éppen megjegyzést nem lehet rá tenni.

A magyar szakáll viszont teljességgel közügy. Szenvedélyes hozzászólásokat vált ki járókelőkből, közalkalmazottakból, idegenekből, ismerősökből.

A magyar szakállat, mint minden döntést és cselekedetet, meg kell indokolni. Én a kérdezősködőknek, a véleménynyilvánítóknak és szavazóknak a következő ideológiát dolgoztam ki a szakállamról.

Először is: a szakáll nemzeti hagyomány. Akkor kezdte növeszteni a reformkor hazafias ifjúsága, amikor a meztelen arcú osztrák volt az úr. Nekem ugyan semmi kifogásom az osztrákok ellen, de nálunk sosem árt a hagyományokhoz kapcsolódni. Én március tizenötödikén kezdtem növeszteni a szakállamat, és október hatodikán leborotválom.

Akit ez nem nyugtat meg, annak:

Másodszor: a szakállnövesztés a ritka, könnyen visszavonható döntések közé tartozik. Hat hétig növesztendő, öt perc alatt eltávolítható változás az emberi testen. Nincs kívüle semmi, ami kinézetünket ily könnyen változtatná.

Harmadszor: a változás jó. Mint olyan, Thomas Mann egyszer azt kérdezi egy fiatalembertől: Hogy mer ön még harmincéves korában is ezzel az arccal járni? Az ember nemcsak a tetteiért felelős. A képéért is. Hogy ezen munkálkodik - lélekben vagy a tükör előtt - az a humanizmus csökevényes formája. Kozmetika és borbély tehát ezt a humanitárius udvariassági gesztust szolgálja.

Negyedszer: a szakáll nálunk pszichológiai teszt. Hordozójának sámsoni erejét is megméri, békeidőben. Azt a temérdek rosszalló megjegyzést, ami napjában eltalálja, egyébként csak gyanakvó tekintetekből olvashatná ki. A szakáll viszont felszabadít ellenséget, jó barátot, idegent. Véleményük titok maradna, ha az állon növekvő sörte nem oldaná ki rejtett gondolataikat. Egy meztelen arc oly sebezhető, hogy mindenkit megbénít. Nem így a szakáll, melynek bozótjában a találomra kilőtt nyíl is fennakad. A vért nem látni. Ezért aztán még az is íjat feszít, aki házasságodról, műveidről, viselkedésedről tapintatosan hallgatott.

A szakáll alkalmából elmondja, mindazt, amit rólad gondol. Krisztust szakállasan feszítették meg: az Atyának kaporszakállát szentségelik. A te szakállad előcsalogat minden véleményt - ott kezdenek el nyírni, a pórusaidba minden szál helyére egy tüskét ver az amely érdeklődés, melyet újonnan növesztett szőröd ébresztett.
Estére, mire megfáradtan hazatérsz, egész környezeted eszmevilágát fésülheted ki a szakálladból. Akik a tegnapi arcodat látni se akarták, most váratlanul visszakövetelik; akik pedig eddig is szakállat hordtak, gyanakodva fogadják az újonc neofitát.

Megméri hát e szakáll a körülötted élőket.
Megméri az egyéneket is. Aki a fiatal Batthyány Lajost látja benned, nem a reformkor megszállottja, csak éppen mindenből olajnyomatok sorozatát hívja elő a fantáziája. Az „öreg rabbi" felkiáltás arról a magabiztos filoszemitáról vall, aki bátran megengedheti magának. „Sose vágasd le", ó, ez ugyanúgy gyűlöl szakállasan, mint simán; egy életre hozzám akarja ragasztani mai arcomat.

Közös azonban a reflex: beleszólni, beleavatkozni, ítélkezni. A szakállamból tudtam meg végképp, mennyi automatikusan nyiladozó demokratikus indulat rejtezik embertársaimban. Nem kell őket a fórumra hívni - odasietnek maguktól. Közöny? Kiégettség? Ugyan. A tolakodás szemérmet takar: ugrásra kész ösztönöket, melyek minden dologban, apróban-nagy abban, kiélésre vágynak.
Egy szakállat könnyű leborotválni. De ezt a növekvő ösztönt, ezt a tárulkozó indulatot már nem lehet.

Webajánló:

Daily-Beard