2012. július 5., csütörtök

Jefroszinyija Kersznovszkaja: Mennyit ér egy ember?



Eredeti cím: Сколько стоит человек
Műfaj: Szépirodalom /történelmi dokumentum
Fordító: Balkó Ágnes
Kiadó: Mérték kiadó
Kiadás ideje: 2012.
Oldalszám: 670


A Gulag szigetcsoportot Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas író ábrázolásában tanulta meg a világ. Jefroszinyija Kersznovszkaja nevét Oroszország is csak 1990 óta ismerheti, amikor az Ogonyok című hetilap 20 rajzot és szövegrészletet közölt abból a 680 lapból, amelyen egy orosz nő 25 életévének történetét írta és rajzolta meg.
A történet 1940-ben indult Besszarábiában, ahol egy földbirtokos lányaként boldog és dolgos napjait élte. De jött a Molotov-Ribbentrop-paktum, és a Szovjetunió megszállta az országot. Zárult 1965-ben, amikor a Gulag különféle lágereiben, kórházaiban, hullaházában és bányáiban rabszolgamunkát végző asszony hazatért szülőhazájába, és megtalálta az édesanyját. Neki írta és rajzolta le egyszerű iskolásfüzetekbe elveszett huszonöt évének "hétköznapjait".
A naplók
Ezt az egyedülálló visszaemlékezést adjuk most közre, amelynél kevés megrázóbbat ismer a memoárirodalom.

"Folyjon ki a szeme annak, aki a múltat megtagadja. Ha pedig elfelejti - ne lássa meg többé a napvilágot. Emlékezésem ajánlom azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy maguk beszéljék el ezeket a dolgokat."

Könyvismertető:
Vannak könyvek, melyeket az életünk folyamán egyszer mindenképp el kell olvasnunk. A Mennyit ér egy ember is ilyen. És hogy miért tartom ennyire fontosnak? Miért adom majd a gyerekeim kezébe, ha elég érettek lesznek hozzá?
Az ifjú Kersznovszkaja elfogatása idején
"Vajon mikor könnyebb: ha látod, amint föléd
emelkedik a bárd, vagy ha váratlanul súlyt le?"
Talán azért mert Jefroszinyija Kersznovszkaja  életútja a szellem diadalmas győzelmét hirdeti egy embertelen, elállatiasodott rendszer felett. Azon kívül, hogy páratlan hitelességű történelmi dokumentum, írásos bizonyíték a sztálini rezsim brutalitására. 

Ezt a naplót az író nem a nagyközönségnek szánta. Kizárólag az édesanyjának jegyezte fel "szabadulása" után, hogy elmesélje az elmesélhetetlent. Hogy sok évvel a rajzos napló megszületése után miért került nyilvánosságra? Ennek többféle oka lehet. Egyrészt Moszkva nosztalgikus hangulatba került. Megjelentek a Sztálin plakátok, majd alig egy évre rá a személyi kultuszt éltető mamuskák és papuskák hada rohanja meg a Vörös teret a Nagy Elvtárs rehabilitációját szajkózva...

Ilyenkor az ember csak döbbenten áll, és néz ki a fejéből... Rendben van, hogy szólásszabadságban élünk, a süketeket, a vakokat, és a őrülteket pedig segítenünk kell... de... !!??!!!? A 30-as és 50-es években emberek millióit gyilkolták le, vagy koholt vádak alapján küldték munkatáborba. A hivatalos adatok még ma sem tudnak pontos számokat mutatni. 52 millió embert küldtek a Gulágra, sok milliónak még csak bírói végzése sem volt. És hogy mennyien haltak meg? Nos máig tisztázatlan.




"Azokban a keserűen és érdemtelenül megalázó években mindig nagyon megkönnyítette az életem, hogy Jeanne d'Arc jelmondata szerint cselekszem: Tedd amit helyesnek gondolsz, és lesz, ami lesz!"


Nosztalgia tüntetés Moszkvában
Eddie Izzard humorista fogalmazta meg egyszer: "Ha megölsz egy embert, mész a börtönbe. Ha megölsz 20 embert, mész a diliházba. De e felett már nem tudunk mit kezdeni... Valaki megöl 100.000 embert, és már majdnem azt mondjuk: Szép munka, biztos nagyon korán kelsz! Sztálin több millió embert megölt! Az ágyában halt meg! Remek munka." Nagy igazsága vagyon... 

Garantálom, aki elolvassa ezt a könyvet, aki ezeket a képeket végignézi, soha többé nem lesz "nosztalgikus" hangulatban.
Ki tudja, talán az Orgonyok hetilap is így gondolta, amikor elkezdte folytatásokban közölni a naplórészeket...

"A harmincas évek végén olvastam Stefan Zweig novelláját, A huszonnégy óra egy asszony életébőlt, és igen nagy hatást tett rám a a mondata, hogy az arc, de még a szem, a "lélek tükre" is félrevezethet, a kéz az egyedüli, amely nem tud tettetni. Szemügyre vettem Beloborodov kezét, és nem csak a kezét, hanem az egész karját, az ujja hegyétől a válláig, és valamire emlékeztetett... De mire? Csak jóval később fejtettem meg, hogy az ádáz tarantella pókra, mielőtt megcsípné áldozatát."



Részlet a kéziratból
Amikor nekikezdtem az olvasásnak, ellenállhatatlan vágytat éreztem arra, hogy még többet tudjak meg az íróról. Bár az egész kötet róla szól, mégis valami külső forrást, megerősítést kerestem arra nézve, hogy ez a sok rettenet igazából csak fantazmagória, ellenpropaganda anyag, és nem önéletrajz... Aztán jött a nagy szembesülés. A könyv maga a valóság, a kényszermunkatábort megélők egyik legőszintébb, elemi erejű önvallomása. És miközben követjük Kersznovszkaja útját a roppant tundrán át, nem csak az ő élményeit ismerhetjük meg, hanem százak, ezrek, tízezrek személyes tragédiáját.

"Undorító volt megélni a férgek tekergőzését, azt, hogy egyetlen gondjuk a rés felkutatása volt, amelyben megbújhatnak."


A legpokolibb élménynek nem a verést, a kényszervallatást, a hajnaltól sötétedésig tartó fizikai munkát tartja. A testet örökké mardosó  éhség volt az, ami a legtöbbet gyötörte. Sokan nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és a könnyebb élet reményében morálisan meghaltak.



Még nem tudják milyen megpróbáltatások
várnak a családra
"Nem minden köztörvényes - urkagan, hivatásos bűnöző. De belőlük verbuválódik a lágerelit, és speciális kiválasztódás, sőt próbaidő után belőlük lesznek a láger zsarnokai: a fogság legocsmányabb produktuma, az emberiség egyik legvisszataszítóbb megtestesülése."

Sokat tanulhatunk tőle az emberi akarat erejéről, a közöny létezése pedig teljességgel elfogadhatatlan volt számára. Ez ugyan sokszor bajba sodorta, de nem győzzük csodálni bátorságát. Jefroszinyija Kersznovszkaja tartása és kitartása számomra megtestesíti a humánum legnemesebb fajtáját. Az ilyen hősökkel az ember csak regényekben találkozik. Azt mondjuk... ilyen nem is létezik... Az ember gyarló. Meg kell hogy törjön a nyomás alatt. Kersznovszkaja válasza erre, hogy nem kell megtörni. Az ember dönt, milyen életet kíván élni, és ha az hitvány, akkor számára az nem élet.


"A teherautón mindössze néhány ember volt, de csak háromra emlékeztem később. Mindenekelőtt egy nyolcéves kisfiúra... A szülőket éjjel vitték el, a fiúcska a nagymamájánál vendégeskedett. A védtelen emberkét idegenek ragadták el, idegen világba, ki tudja hová, és a halálra rémült gyermek elkékült a könnyeitől. Fájdalmas volt ránézni. De a másik két kislány sem nyújtott kevésbé szánalmas látványt: fehér báli ruhát viseltek. Egyenesen a bálról hurcolták el őket. A szüleik hollétéről nem tudtak. Nem sírtak, csak a hideg rázta őket állandóan, pedig tűzött a júniusi nap."


Az igazat megvallva volt számos bosszantó dolog is a könyvben.  Mert Jefroszinyija elkerülhette volna a Gulágot. Nem is egyszer, rögtön háromszor. De valamilyen végtelen naiv megfontolásból, szép fejlett egóval, és némi "majdénmegmutatom" attitűddel, úgy gondolta a becsülete igenis kimenekíti a helyzetből. Becsapta önmagát, önként sétált az oroszlán barlangjához, és ennek eredményeként nem sokkal később már egy marhaszállító vagonban találta magát. Ez a konokság még többször elő fog fordulni, mikor szándékosan a legnehezebb munkára kéreti magát, szétosztja a plusz élelmiszeradagját, akkor is amikor éhezik... 

Már a kitelepítésüknek sem volt értelme, hát még az utána következő
életünknek... Több millió anya nézte végéig tehetetlenül gyermekei agóniáját.
A kényszermunkásoknak sem jutott étel, hát még a kollektív büntetésben
szenvedő családnak. A gyermekek, ha "szerencséjük" volt, hamar éhen haltak.
Elgondolkodtam azon is, hogy vajon a sors miért terelte őt erre az embert próbáló útra. Aztán eszembe jutott, hogy talán mégsem véletlen. Nemcsak a Gulág igazságtalanul rabszolgamunkára hajtott oroszok krónikása ő, hanem példátlan lelkierejével életben tartotta sorstársait. Amikor körülötte már barbár hordaként tombolt a csőcselék, ő akkor is tartotta magát, és mindazok részesülhettek pillanatokra az ő varázsából, akiknek igénye volt rá.
A túlélésének titka viszont már sok szempontból tevődik össze. Olvasás közben Kersznovszkajában egy egészen kivételes karaktert ismerhetünk meg. Valóban az átlagosnál sokkal jobban kezelte a lelki traumákat, de ehhez hozzá tartozik az is, hogy nőhöz képest kivételes fizikummal is rendelkezett. Aki a srácokat le tudja gyűrni az aratási versenyben, az tud valamit! A szerzőnek ez a kisujjában volt. De még mielőtt egy tenyeres-talpas orosz "férfi-asszonyt" képzeltek el, gyorsan meg kell említsek valamit.
Szabadulása után bányászként dolgozott
Az írónőben igazi nemes vér folyik, ezért is üldözik őt, mint a nép elnyomóját. Az ugye meg senkit nem érdekelt, hogy az arisztokrácia már csak nevében és neveltetésben létezett, de ugyanúgy kétkezi munkára volt szüksége a megélhetéshez, mint bárki másnak. 
Ha pedig valaki valaha kétségbe vonta az oktatás tudatos és irányított voltának létjogosultságát, és a klasszikusokat, nos az ebből a műből döbbenetes leckét kap nézete felülvizsgálatához. Ez a makacs nőszemély, aki úgy volt képes dolgozni akár az igásló, intellektusa, akár a csiszolt gyémánt. Olvasmányai olyan  belső tartalékokkal vértezték fel, melytől olyanná vált, - akár az acélrugó, minél jobban hajlítják, annál egyenesebben pattan fel. Idézi, és érti a klasszikusokat, gyakran gondol vissza rájuk, merít erőt belőlük. Több nyelven beszél, bármilyen munkát képes ellátni, és mindennél többre tartja a meg nem alkuvás képességét. Tudta, ha egyszer is enged a gyengeségnek, onnantól kezdve halott ember. Hisz magában, a gyökereiben, és az igazában, és ez a hit olyan erős, hogy a 25 éves vesszőfutást egyenes gerinccel csinálta végig. Úgy nyilatkozott róla, hogy ereje abból is adódott, hogy mindig egyedül volt. Nem kellett kiért aggódni, nem volt barát, akivel meg lehetett volna törni, vagy akinek elveszítése őt tette volna tönkre.
Rezignáltan, és valljuk be - kicsit fölülről figyelte a körülötte lévő eseményeket. Az édesanyja nem tudhatta, de ez a belé plántált büszkeség menti meg lányát majd a biztos haláltól. Igencsak rendhagyó példaképe ő a női nemnek...


Édesanyja utolsó éveiben egyesült a család
"A könnyek nem hoznak megkönnyebbülést. A könnyek csak elgyengítenek: a láb megroggyan, a tekintet elhomályosodik tőlük. Az elkerülhetetlen harc éppen ellenkezőleg hat: felráz, az erő összegzésére, a tekintet élesítésére késztet. Elhatároztam, talpon maradok, szilárdan megvetem a lábam, megőrzöm a függetlenségemet..."

Néhány szó a külcsínről, és ami még eszembe jut:
Kemény borítású, súlyos példány, borsos árral. Nem vagyok gyenge típus, de az órákig tartó olvasásnál bizony szinte leszakadt a karom...
A kézírásos napló, és a nyomtatási szerkesztésből adódó problémákat korrekten sikerült áthidalni. Rengeteg benne a kép, a fejezetek jól tagoltak, így szinte olvastatja magát a sok kis novella. Viszont sérelmeztem, hogy a Gulág után nem folytatódott a napló, csak összefoglalókból értesülhetünk a további sorsáról. Ahogy a rossz dolgokat végigolvastam vele, szerettem volna ha a jó élmények is megosztásra kerülnek.

Esti olvasmánynak lefekvés előtt semmiképp nem ajánlom. Egyrészt pont a kis, de sok egység miatt, a "na még egy részt", "ehh talán még az is beleférrel" reggelig simán áltathatjuk magunkat. Ha pedig van elég önuralmunk, és időbe befejezzük, akkor a rajzok keringenek a fejünkbe, és a történeteken gondolkodunk. Számos álmatlan éjszaka tanulságát adom most át nektek.


Elhelyezés a barakkokba
"Szerencsére a morális meggondolások mindig főszerepet játszottak az életemben. Szerencsémre, mondom, mert mindig megkönnyítették, hogy melyik utat válasszam, és azt, hogyan cselekedjem. Sosem gyötörtek kétségek, és a döntéseimet sem kellett megbánnom, minthogy a választott utam csak az lehetett, amelyet a lelkiismeretem jelölt ki a számomra."

És még valami...
Norilszk, az iparváros. Sok ezer embernek volt utolsó állomása...
Sokan, sokszor beszéltek már az étel, a kenyér tiszteletéről, de semmi nem veri ezt olyan mélyrehatóan a fejünkbe, mit ez az önvallomás... Pedig nem prédikál erről egy szót sem. Hanem a NINCS szó, a meghatározó. Olvasás közben érdemes újragondolnunk az elfogyasztott, és a szemétbe dobált élelmiszer értékét.

"Tanulj, szemem fénye! A tanulás időt gyűjt a gyorsan múló életből - intette Borisz Godunov a fiát. Én gyatrán, nagyon gyatrán ismertem csak Szibériát, és a gyorsan múló idővel fizettem a tudatlanságomért."


Ezt az olvasmányélményt nagyon sokáig nem fogom tudni kiverni a fejemből. Nincsenek benne hatásvadász elemek, néhány szörnyűségről csak egy-egy félbehagyott mondattal jelez nekünk. Mégis... morális fölénye olyan elsöprő, hogy a mai elpuhult, mindent elfogadó, belenyugvó és közönyös társadalomnak nagy szüksége van ilyen mértékadó emberekre.


A Profundus Librum értékelése:
10/10
 Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás. Többször is élmény lehet végigolvasni, a műfajt messziről kerülőknek is nyugodtan ajánlható.



A könyvért külön 
köszönet 
az Mérték kiadónak. 

Webajánló:
A könyv hivatalos weboldala
Rövid film a szerzőről (6 perc)
Film a könyvről oroszul (52 perc)
Megemlékezés a szerzőről a moszkvai egyetemen
Ha írni szeretnél a szerzőről (remélem minél többen!) nem fogsz találni magyar nyelvű forrásokat. Oroszt viszont annál inkább. A google keresés javasolt kulcsszava: ефросинья керсновская
A könyv megrendelése
Mérték kiadó egyéb kiadványai

2 megjegyzés:

  1. Ezt el kell olvasnom. Jó hogy írtál a könyvről, mert még csak nem is hallottam róla eddig.

    VálaszTörlés
  2. Sajnos nincs eléggé reklámozva ez a könyv, pedig abszolút 10 pontos, maradandó irodalom. Külföldön nagy kultusza van, itthon még teljesen ismeretlen.

    VálaszTörlés