Stephen King vall régi múzsájáról, az alkoholról...

Az első tizenkét évet azzal töltöttem,
hogy megnyugtattam magam: „én csak szeretek inni”

"Az alkoholisták úgy építik ki a védelmüket, ahogy a hollandok a csatornáikat. Az első tizenkét évet azzal töltöttem, hogy megnyugtattam magam: „én csak szeretek inni”. Alkalmaztam a világhírű Hemingway-védelmet is. Noha sohasem mondta ki világosan (nem lett volna férfias dolog), Hemingway védelme valahogy így szólt: íróként nagyon érzékeny fickó vagyok, de ugyanakkor férfi is, és igazi férfi nem enged teret az érzékenységének. Ilyesmit csak a nyafik tesznek. Ezért hát iszom. Hogyan nézhetnék szembe másképpen a létezés iszonyatával, és folytathatnám a munkámat? Mellesleg, a fenébe is, kézben tartom a dolgokat. Egy igazi férfi erre mindig képes.

Azután a nyolcvanas évek elején a maine-i törvényhozás megalkotta a visszaváltható üvegekre és dobozokra vonatkozó törvényt. Ahelyett hogy a szemétbe kerültek volna, az én félliteres Miller Lite dobozaim egy műanyag tartályban halmozódtak a garázsban. Egy csütörtök este kimentem, hogy kihajítsak néhány elesett hőst, és láttam, hogy ez a tartály, amely hétfő este még üres volt, mostanra csaknem megtelt. Mivel pedig én voltam az egyetlen ember a házban, aki Miller Lite-ot ivott…

"Egy pasi áll az égő ház tetején. Helikopter érkezik, ott lebeg,
ledobnak egy kötéllétrát. Kapaszkodj föl!, kiáltja egy ember,
aki kihajol a gép ajtaján. A ház tetején álló hapsi azt feleli: 
Adj két hetet, hadd gondolkodjam rajta !"

Mi a szent szar, alkesz vagyok, gondoltam, és a tudatom mélyéről sem érkezett tiltakozás – végtére is én voltam az a hapsi, aki A ragyogás-t megírta, anélkül hogy a tudatára ébredt volna (legalábbis eddig az estéig), miszerint a történet saját magáról szól. A gondolat nem gerjesztett bennem tiltakozást vagy tagadást; a keltett érzelmet rémült határozottságnak nevezném. Világosan emlékszem, azt gondoltam: Akkor hát óvatosnak kell lenned. Mert ha elbaszod…

Mert ha elbaszom, akkor felfordulok az autómmal egy éjjel valami mellékúton, vagy eltolok egy tévéinterjút élő adásban, valaki azt mondhatja nekem, hogy mérsékelnem kéne az ivást, márpedig egy alkoholistának ilyet mondani pontosan olyan, mint amikor valaki a világ legkatasztrofálisabb hasmenésében szenved, és rászólnak, hogy mérsékelje a szarást. Egy barátom, aki átment mindezen, mulatságos történetet mesélt az első tétova kísérletéről, amikor meg akarta markolni a kezéből kicsúszni készülő életét. Elment egy pszichológushoz, és azt mondta, hogy a felesége aggódik miatta, mert szerinte túl sokat iszik.

– Na és mennyit iszik? – kérdezte a pszichológus.

A barátom hitetlenül nézett rá. – Mindent – felelte, mintha ez magától értetődő lenne.

Tudom, hogy érezte magát. Csaknem tizenkét éve annak, hogy utoljára ittam szeszt, de még mindig hitetlenül nézem, amikor egy étteremben valakinek a keze ügyében ott egy fél pohár bor. Szeretnék fölállni, odamenni, és az arcába ordítani: „Fejezd már be! Miért nem iszod ki? Kész röhej ez a társasági ivás! Ha nem akarsz berúgni, miért nem kólát iszol?”

"Elbűvölő voltam, ahogy ez a drogosok szokása."

Piás életem utolsó öt évében minden este ugyanazzal a szertartással zárult: minden sört, ami megmaradt a jégszekrényben, kiöntöttem a mosogatóba. Ha nem így teszek, akkor addig beszéltek volna hozzám, mikor már az ágyban fekszem, amíg föl nem kelek, és meg nem iszom még egyet. Aztán még egyet. Azután ismét egyet.

1985-re jött az alkoholhoz a drog is, ám ahogy az sok drogossal megesik, sikerült nagyjából megfelelő szinten tovább működnöm. Rettegtem attól, hogy ez nem így lesz; addigra már el sem tudtam volna képzelni másféle életet. Amennyire módomban állt, elrejtettem az anyagokat, részint rémületemben – mit lesz velem a szerek nélkül? Elfelejtettem a trükköt, hogy kell tisztán létezni! –,  részint szégyenemben. Már megint szömörcével töröltem ki a seggem, ez alkalommal mindennap, de nem kértem segítséget. A családomban nem volt szokás. A családomban az ember cigarettázott, táncolt a lekvárban, és megtartotta magának, ami csak rá tartozott.

Ha nem akarsz berúgni,
miért nem kólát iszol?”

Énem egy szelete, amely a történeteket írta, az a mélyen rejlő rész, amely már 1975-től, A ragyogás óta tisztában volt vele, hogy alkoholista vagyok, mégsem tudta elfogadni ezt. A hallgatást nem fogadta el. Segítségért kezdett kiabálni az egyetlen módon, ahogy tudott, a műveimen, a szörnyeimen keresztül. 1985 végén, 1986 elején írtam a Tortúrá-t (a cím meglehetősen illett a helyzetemhez), ebben egy írót tart fogva és kínoz egy elmebeteg ápolónő. 1986 tavaszán és nyarán írtam A rémkoppantók-at, gyakran éjfélig dolgoztam, a szívem percenként százharminccal vert, és vattacsomók álltak ki az orromból, hogy elállítsák a kokó miatti orrvérzést.

A rémkoppantók a negyvenes évek sci-fi stílusában íródott, a főhős-írónő fölfedez egy földbe temetett, idegen űrhajót. A legénység a hajón tartózkodik, nem holtan, csupán hibernálva. Ezek az idegen teremtmények képesek behatolni az ember tudatába, és ez csupán a kezdet… ott aztán rémkoppantanak. Energiát és egyfajta felületes értelmet adnak (az írónő, Bobbi Anderson egyebek között egy telepatikus írógépet meg egy atomenergiával működő vízmelegítőt talál fel). Cserében viszont megkapják az ember lelkét. Ez volt a legjobb metafora, amelyet alkohollal és droggal átitatott, fáradt, feszült agyam képes volt létrehozni.

"Tabby észrevette, hogy a
fürdőszobában igen gyorsan fogy
 a hatalmas palack Listerine,
és megkérdezte, nem én iszom-e..."

Nem sokkal ezután feleségem, aki ekkorra megbizonyosodott róla, hogy képtelen vagyok kikapaszkodni ebből a lefelé tartó, csúf örvényből, közbelépett. Nem lehetett könnyű – addigra meglehetősen messzire kerültem józan eszemtől –,  mégis megtette. A család tagjaiból és barátainkból csapatot alakított, és nekiláttak, hogy pokollá tegyék az életemet. Tabby azzal kezdett, hogy a szőnyegre borított egy zsákot, amely tele volt a dolgozószobámból származó szeméttel: sörösdobozokkal, cigarettacsikkekkel, apró üvegekbe adagolt kokainnal, műanyag tasakokba csomagolt kokainnal, kokós kanalakkal, amelyekre rászáradt a takony és a vér, váliummal, xanaxszal, akadt benne egy üveg köhögés elleni szirup, NyQuil nevű megfázás elleni gyógyszer, még egy üveg szájvíz is. Úgy egy évvel korábban Tabby észrevette, hogy a fürdőszobában igen gyorsan fogy a hatalmas palack Listerine, és megkérdezte, nem én iszom-e. Fensőbbséges magabiztossággal feleltem, hogy bizonyosan nem én voltam. Nem is hazudtam. Inkább a Scope-ot ittam. Az zamatosabb, és van benne egy árnyalatnyi mentol is.

A beavatkozásnak ezen a pontján, amely bizonyosan éppen olyan kellemetlen volt a feleségemnek, a gyerekeknek, a barátainknak, mint nekem, majd' elpusztultam. Tabby azt mondta, választhatok: vagy rehabilitáció, vagy szedhetem a sátorfámat. Azt mondta, hogy ő és a gyerekek szeretnek, ezért egyikük sem kíván tanúja lenni az öngyilkosságomnak.

Alkudoztam, mert a drogosoknak ez a szokásuk. Elbűvölő voltam, ahogy ez a drogosok szokása. Végül két hetem maradt, hogy gondolkodjam. Így visszanézve ebben látom ennek az eszelős időmnek a betetőzését. Egy pasi áll az égő ház tetején. Helikopter érkezik, ott lebeg, ledobnak egy kötéllétrát. Kapaszkodj föl!, kiáltja egy ember, aki kihajol a gép ajtaján. A ház tetején álló hapsi azt feleli: Adj két hetet, hadd gondolkodjam rajta !

Ezzel együtt gondolkodtam – már amennyire képes voltam abban a kesze-kusza állapotban –,  és ami végül segített a döntésben, az Annie Wilkes, a Tortúra pszichotikus nővére volt. Annie volt a kokó, Annie volt a pia, és úgy döntöttem, meguntam, hogy Annie házi írója legyek. Attól tartottam, nem leszek képes dolgozni többé, ha abbahagyom az ivást és a drogozást, mégis úgy döntöttem (megismétlem, amennyire képes voltam bármiről is dönteni zavarodott, depressziós elmeállapotomban), inkább odaadom az írást a házasságért, és hogy lássam a gyerekeimet felnőni. Ha ez az ára.

"...ami végül segített a döntésben, az Annie Wilkes, a Tortúra pszichotikus nővére volt.
Annie volt a kokó, Annie volt a pia, és úgy döntöttem, meguntam, hogy Annie házi írója legyek."

Természetesen nem így történt. Az a gondolat, hogy a teremtő kihívás és a tudatmódosító anyagok elválaszthatatlanok, egyike korunk nagy, népszerű, intellektuális mítoszainak. A négy huszadik századi író, aki valószínűleg mindezért felelős: Hemingway, Fitzgerald, Sherwood Anderson és Dylan Thomas, a költő. Ők azok az alkotók, akik nagymértékben kialakították világnézetünket egy egzisztenciális, angol nyelvű sivatagban, ahol az emberek el vannak vágva egymástól, és fojtogató reménytelenségben senyvednek. Ezek a fogalmak nagyon ismerősek a legtöbb alkoholistának, és a közös válasz minderre a szórakozás. A drogfüggő írók csupán drogfüggők, ugyanolyan közönséges piások és drogosok, mint a többi. Ha valaki azt állítja, hogy a drog és a szesz szükséges az agyonfinomult érzékenység eltompításához, csupán a szokásos önigazoló halandzsát adja elő. Hallottam már alkoholista hóekesofőrt, aki ugyanezt mondta: azért iszik, hogy elcsitítsa démonait. Nem számít, hogy James Jonesnak, John Cheevernek hívnak valakit, vagy a Penn állomáson lakó hajléktalan; a függőnek mindenképpen fönn kell tartania a pia vagy a szer fogyasztásának lehetőségét, kerül, amibe kerül. Hemingway és Fitzgerald nem azért ittak, mert kreatívok, elidegenedettek vagy erkölcsileg gyengék lettek volna. Azért ittak, mert úgy voltak bedrótozva, hogy alkeszek legyenek. Az alkotókészséggel megáldott embereknek valószínűleg nagyobb kockázatot jelent az alkoholizmus, a drogfüggőség, mint azoknak, akik másféle munkát végeznek, na és akkor mi van? Eléggé hasonlítunk, amikor a porcelánisten előtt térdelünk.

"...a Cujo, amelynek a
megírására alig emlékszem..."

Kalandjaim végén már egész kartonra való literes doboz sört ittam meg egy éjjel, és van egy regényem, a Cujo, amelynek a megírására alig emlékszem. Nem büszkeséggel vagy szégyenkezve mondom ezt, inkább a veszteség és szomorúság tétovaságával. Szeretem azt a könyvet. Szeretném, ha emlékezhetnék rá, hogy élveztem a jó részeket, miközben papírra vetettem őket. A legrosszabb az volt, hogy már nem akartam inni, de józan sem akartam lenni. Úgy éreztem, ki vagyok zárva az életből. A visszafelé vezető út elején megpróbáltam hinni az embereknek, akik azt mondták, minden jobb lesz, csak időre van szükségem. És sosem hagytam abba az írást. Némelyik munkám tétova és lapos lett, de legalább megvolt. Ezeket a boldogtalan, színtelen lapokat beástam íróasztalom fiókjának mélyére, és nekiláttam a következő munkának. Apránként ismét rátaláltam az ütemre, és azután megint örömet leltem a munkában. Hálásan tértem vissza a családomhoz és megkönnyebbüléssel a munkámhoz – úgy tértem vissza, ahogy az emberek a hétvégi házba érkeznek meg egy hosszú tél után: először ellenőrzik, nem loptak-e el valamit, nem tört-e el valami a hideg évszakban. Semmi ilyesmi nem történt. Minden megvolt, minden egészben maradt. Amint a csövek kiolvadtak, visszakapcsoltam az elektromosságot, és minden rendesen működött."