Stockholm, 1950. december 10.
Amikor William Faulkner (1897-1962), a képzeletbeli Yoknapatawpha megye megalkotója, a Míg fekszem kiterítve és A hang és a téboly szerzője megkapta a Nobel-díjat, megvette élete első frakkját, és elutazott Stockholmba a díjkiosztóra.
A banketten ez a Mississippi állambeli Oxfordból származó, halk szavú farmer életében először mikrofon és televíziós kamerák elé lépett, s kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni az emberiség végét.
"Úgy érzem, ezt a díjat nem én kapom, az ember, hanem a munkásságom: az emberi lélek gyötrelmében és verejtékében eltöltött munkás élet, amellyel nem dicsőségre törekedtem, legkevésbé haszonra, hanem arra, hogy az emberi lélek anyagaiból létrehozzak valamit, ami előtte nem létezett. Tehát ezt a díjat én csak megőrzésre kaphatom. Pénzügyi részét nem lesz nehéz olyan helyre felajánlani, mely összhangban áll eredetének szándékával és jelentőségével. Csakhogy ugyanezt szeretném tenni a hírnévvel, ezt a pillanatot használva hegytetőként, melyről meghallgatnak azok a fiatal férfiak és nők, akik ugyanennek a kínlódásnak és vajúdásnak szentelték az életüket, akik között már ott van az, aki egy szép napon itt fog állni, ahol most én.
A mi tragédiánk egy általános és egyetemes fizikai félelem, amely olyan régóta tart, hogy már el is tudjuk viselni. Többé már nem a szellem problémája. A kérdés csak az: mikor robbantanak fel? Emiatt a ma író fiatal férfi vagy nő elfeledkezett az önmagával harcban álló emberi szív problémáiról, márpedig egyedül erről lehet jól írni, mert ez az egyetlen, amiről érdemes írni, ami megéri a gyötrődést és a verejtéket.
Újra meg kell hát tanulnia. Meg kell tanulnia, hogy a legalapvetőbb dolog a félelem, s miután ezt megtanulja, el is felejti, műhelyében nem hagy helyet másnak, csak a szív ősrégi bizonyosságainak és igazságainak, az ősrégi igazságoknak, melyek nélkül minden történet súlytalan és semmitmondó: szeretet, becsület, könyörület, büszkeség, szánalom és önfeláldozás. Amíg nem így cselekszik, átok ül rajta. Nem a szeretetről ír, hanem a bujaságról; a vereségről, melyben nem vesznek el értékek; a győzelemről, mely nem ad reményt, s ami még rosszabb, amelyben nincs könyörület és szánalom.
Gyászában nem egyetemes csontokat gyászol, nem hagy heget. Nem a szívről ír, hanem a mirigyekről.
Amíg újra meg nem tanulja ezeket, úgy fog írni, mintha tétlen szemlélőként nézné az emberiség végét. Én nem vagyok hajlandó elfogadni az emberiség végét. Könnyű mondani, hogy az ember halhatatlan, csak mert kitart; hogy amikor a végítélet utolsó harangszava is elhal, s [amikor az] az utolsó értéktelen kőről mozdulatlanul csüngve elül az utolsó vörös és haldokló alkonyban - hogy egy hang még akkor is marad: az ember gyenge, kimeríthetetlen, még mindig beszélő hangja. Én ezt nem fogadom el. Hiszem, hogy az ember nem csupán kitart, hanem győzedelmeskedik. Nem azért halhatatlan, mert a teremtett lények közül csak neki van kimeríthetetlen hangja, hanem mert lelke van, szánalomra, önfeláldozásra és kitartásra képes szelleme. A költő, az író kötelessége ezekről írni. Az ő privilégiuma, hogy segítse az embert kitartani azáltal, hogy felemeli a szívét, hogy emlékezteti a múlt dicsőségére: bátorságra, becsületre, reményre, büszkeségre, szánalomra, könyörületre és önfeláldozásra. Nem muszáj, hogy a költő hangja csak az ember testamentuma legyen; lehet támasz, oszlop, mely segíti kitartani és győzedelmeskedni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése