"Buja- és szerelemnyavalyát" terjesztő toll- és szalmakoszorús lányok
A 18. század második felében az állami közegészségügy hálózatának mind szakszerűbb kiépülése folytán a városok a korábbiakhoz képest jóval nagyobb figyelmet fordítottak a különféle nemi betegségek terjesztésében fő szerepet játszó prostitúció visszaszorítására.
Szigorú büntetés várt azokra a lányokra és asszonyokra, akik prostitúció gyanújába keveredtek.
Általában toll- vagy szalmakoszorúval való megbélyegzés vagy pellengérsisak járt a „feslett életű nőknek".
A tollkoszorút rendszerint a bujaságot jelképező kakastollakból készítették, s néhol, például a Pozsony vármegyei Bazin városában, a pellengérsisakokra is kakastollat helyeztek, ha bűnösnek talált személyeket állítottak pellengérre. Kolozsvár tanácsa még 1804-ben is azt határozta, hogy az efféle rossz nők, mivel félő, hogy mind a katonaságot, mind a polgárságot „buja- és szerelemnyavalyával" eltöltik, fogassanak egy szekérbe, a fejükre tegyenek szalmakoszorút, s a hóhér így kísérje őket esetleg dob- vagy hegedűszó kíséretében végig a városon, ki a határba. Ez a kikísérés néha hatalmas gyászmenet képét mutatta, mert a fél város hangos siránkozással és búcsúzkodással kísérte a száműzött, bujálkodásait rendszerint a legközelebbi városban folytató leányzót vagy asszonyságot. Volt, ahol pénzzel válthatták meg a büntetést. A pénzbírság összegét általában templomépítésre, toronyjavításra vagy más egyházi, humanitárius célra fordították.
Vigalmi negyed Pesten és Budán
A pesti bordélyházak őseit a nem éppen válogatós erkölcsű korcsmákban, fogadókban találjuk, ahol a fogadós vagy korcsmáros egy-két, majd több lányt fogadott fel a vendégek szórakoztatására. A korszak peres aktáiban gyakran emlegetnek „rejtőzködő lányokat". A valóságban azonban nem a lányok rejtőzködtek, hanem a korcsmáros megpróbálta őket a hatóságok elől rejtegetni, ha azonban mégis kérdőre vonták, próbálta rájuk tolni a felelősséget. Budán a Tabánban volt az örömlányok utcasora. A keskeny házsor a Gellért-hegy aljában, a Rudas fürdőtől a Sáros fürdőig húzódott. Ez az útvonal kereskedelemre nem volt alkalmas, ellenben stílusosan kötötte össze a két fürdőt, amelyek jórészt „Vénus szolgálatában" állottak.
1767-ben Szlávy Pál királyi biztos jelentést tett a pesti közállapotokról, melyben részletesen beszámolt a prostitúcióról. Panaszolja, hogy nagyon sok a prostituált Pesten. Legfőbb okát abban látja, hogy a Duna mentén nincs fal. Itt éjjel-nappal még kocsin is be lehet járni, a külvárosok pedig még sövényekkel sincsenek elkerítve. Jelenti továbbá, hogy ezeknek a személyeknek a város bírája néhány krajcárért bárcát adott, olyan igazolványokat, amelyekben még az illető nevét sem tüntették fel, úgyhogy amikor a prostituáltakat összefogdosták, az egyik felmutatott egy-két hétre szóló igazolványt, amelyet azonban egy-két évvel korábban kapott.
 |
| Mária Terézia |
A Helytartótanács felszólítására a városi hatóságok gyakran próbálták összegyűjteni ezeket a botrányos életű asszonyszemélyeket, de az akciónak rendszerint híre ment, s az érintettek még időben szétszéledtek. 1770-ben Mária Terézia Bécsben kiadott rendelete a Helytartótanács közvetítésével jutott el a városi tanácshoz. A tanácsnak a rendelet értelmében nyilatkoznia kellett, mikor és ki rendelte el, hogy a prostituáltak bárcát kapjanak. Ezt a személyt szigorúan meg kell büntetni, s a kiadott bárcákért befolyt pénzösszeget pedig a helyi kórház céljára kell fordítani. A prostitúció szigorú tiltás alatt állott II. József idején is, aki 1782-ben a budai egyetem szakvéleményének hatására elrendelte a prostituáltak összegyűjtését, hogy őket javítóintézetbe küldjék, szabados életükért ott bűnhődjenek, és egyben „rossz szokásaikból" kigyógyuljanak. 1788-ban megjelent Büntető Törvénykönyvében a testével ipart űző, paráznaságból jövedelmet szerző nőket és férfiakat egyenesen politikai gonosztevőnek titulálta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése