2014. május 24., szombat

Erőss Zsoltra emlékezünk…

„ Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodtak tőlünk, és olyan, mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. Mintha a vagyonfelhalmozás is arról szólna, hogy sose halok meg. „ 
ERŐSS ZSOLT


Ernest Hemingway a Kilimandzsáró hava című művében írt arról a leopárdról, melyet jégbe fagyva találtak közel a hegy nyugati csúcsához. Senki sem tudja mit kereshetett a fenséges állat olyan magasan. A leopárd talán kíváncsi volt, a tudás vágyának olyan foka égette, mely egyenesen Afrika legmagasabb hegycsúcsának tetejére vezérelte, ahol végül elérte a sors keze.
Erőss Zsoltot gyakran kérdezték, hogy miért érzi szükségét, annak, hogy felmenjen a hegyek legtetejére. A hegymászó egy ilyen beszélgetés alkalmával a Kilimandzsáró titokzatos nagymacskáját hozta fel példaként: Az embert kimondhatatlanul vonzzák azok a helyek, melyen nem tartoznak feltétlenül az életteréhez, ahol néhány pillanatra megérinti a világmindenség, ilyen a magashegyek világa. 

„ A hegymászó egyben különbözik az átlagembertől, mindig vannak céljai. És ha az ember céltudatos, akkor az élet jobb, könnyebb, és tartalmasabb. ” 

Erőss Zsolt a világviszonylatban is ismert és elismert expedíciós hegymászózseni egész életét a hegyek hipnotikus bűvöletében élte. Gyermekkorát a hűvös éghajlatú Gyergyói-medencében töltötte, mely a mai Románia egyik legzordabb területe. Zsolt igen korán túrázni kezd, szánkózik, síel, de mindenek előtt felfedez. Dohányzik és csavarog, miközben imádja a sziklamászást. Kiegyensúlyozott, aktív ifjúkorát azonban az anyagi ellehetetlenedés mételyezte, és ekkor döntött úgy édesanyja, hogy Zsolttal az anyaországba emigrálnak.


" Számomra az a csúcs, hogy végig kell élnünk az életet szépen, és tudnunk kell megöregedni szépen. A hegymászó nem akar meghalni, és az a jó hegymászó, aki megöregszik." 

Tövises út vezet a csillagokig,  és ez senkire sem illik jobban, mint Erőss Zsoltra. Nehezen kapott munkát, és hiába volt a közös nyelv és közös kulturális örökség, Magyarországon a büszke székely ember csak román bevándorló volt.

Anyagi helyzete csak akkor javult valamelyest, mikor ipari alpinistaként dolgozhatott. Ebből a jövedelemből már finanszírozni tudta első expedícióját a kaukázusi Elbruszra. Társai legnagyobb megdöbbenésére azonban nem volt nála sátor és hálózsák, és a csontig hatoló hideg éjszakákat a hátizsákján összegömbölyödve saját készítésű hóbarlangjában töltötte. Mindezt nem hanyagságból, vagy lustaságból tette, hanem ezekre a felszerelésekre már egyszerűen nem futotta a költségvetésből, ahogy a csúcsmászásokhoz szükséges engedélyek kiváltására sem.



1994-ben a korábbi Szovjetunió legnevesebb hegymászói kitüntetésével tért haza, „Hópárduc” lett. Az Orosz Hegymászó szövetség „Hópárduc” fokozatát azok kapják, akik megmászták az öt 7000-es csúcsot. Teljesítménye azonban a nagyközönséghez inkább csak akkor ért el, mikor a negyedik Mount Everest-expedíció eredményeként Erőss Zsolt ott állt a világ legmagasabb hegyének csúcsán. 
Legnagyobb szakmai bravúrja azonban mégsem az Everest csúcsmászása volt, hanem a Nanga Parbat meghódítása oxigén és serpák segítsége nélkül, és bár az engedélyek ismét hiányoztak szólómászásával beírta magát a hegymászó-történelembe. 


"...visszafordulni tulajdonképpen azt jelenti: beismerni, hogy kudarcot vallottam, nem vagyok elég jó, nem tudom teljesíteni a feladatot, amelyet kitűztem magam elé. Az ember nagyon akarja a sikert, másként nem megy. Ám végig tisztában kell lennie a kockázattal és saját képességeivel. A nagy mászók éppen attól nagyok, hogy mernek kockáztatni, viszont pontosan tudják, hogy mire képesek. Ahol pedig nagy a kockázat, ott bizony könnyebb átbillenni a határon, ahonnan már nincsen visszaút." 

A hegymászó 2010-ben súlyos balesetet szenvedett a Magas-Tátrában, ahol mindkét lába eltört. Az egyik törés olyan visszafordíthatatlan roncsolódást eredményezett, hogy gyógyulás esetén, élete hátralevő részében a legjobb esetben is csak lassú sétára lett volna képes. Egy élsportoló számára azonban ez elfogathatatlan, így rövid, de annál drámaibb megfontolás után az amputáció mellett döntött. Egy jó művégtaggal ugyanis lehetősége volt fenntartani korábbi aktív életmódját, sőt, megfelelő felkészüléssel akár a hegymászás is újra szóba kerülhetett.
Döntésével a média kereszttüzébe került, filmet forgattak lábadozásáról, és azok is megismerték nevét, akik addig nem tudtak Erőss Zsolt elszánt kitartásáról és küzdőképességéről.
A hegymászó mozgássérültként is példát mutatott az egész világnak, erőfeszítéseinek jutalmaként pedig a Tibet és Nepál határán magasodó Lhoche csúcsát kapta. Bebizonyította, hogy a kivételes fizikumot és a szinte ember feletti pszichés terhelhetőséget igénylő kihívások sérültként, fél lábbal is kivitelezhetőek, ha mentesek vagyunk a restségtől, van bennünk kitartás.

Erőss Zsoltnak a hegymászás szélsőséges társadalmi megítélése mellett is rengeteg rajongója volt. Zsúfolásig teltek az előadótermek, ha megjelent valahol, és képes volt úgy interjút adni, hogy nyomát sem lehetett rajta látni zavarnak, feszültségnek. Mély bölcsességről és hivatástudatról árulkodó önvallomásai maradandó nyomot hagytak az olvasók és nézők emlékezetében. Hiteles, önmagával és környezetével békében élő, rendkívüli dolgokra hivatott emberként gondoltak rá hallgatói.

Erőss Zsolt a világ 14 nyolcezres csúcsa közül tízet mászott meg:
1999 – Nanga Parbat (8126 m)
2002 – Csomolungma (8848 m)
2003 – Gasherbrum II (8035 m)
2006 – Dhaulagiri (8167 m)
2007 – Gasherbrum I (8068 m)
2007 – Broad Peak (8047 m)
2008 – Makalu (8463 m)
2009 – Manaszlu (8156 m)
Műlábbal:
2011 – Lhoce (8516 m) 
2013 – Kancsendzönga (8586 m)

2013. május 21-én India és Nepál határán a Kancsendzönga jeges birodalmába a magyar „Hópárduc” végül találkozott végzetével. Míg családja a férjet, az apát és a gyermeket sgyászolja, addig magyar rajongói és a világ a hegymászó géniuszra emlékezik ezekben a napokban.


Meghaltam 
6840 méterrel a tengerszint fölött 
május negyedikén a ló esztendejében.

Halálom helye 
egy jégpáncélos sziklatű lábánál volt, 
melynek szélárnyékában túléltem az éjszakát.

Halálom órájában a levegő hőmérséklete 
mínusz 30 Celsius-fokra süllyedt, 
és láttam, amint utolsó leheleteim párája 
kristállyá fagy, 
és füstként oszlik el a hajnali derengésben.

Christoph Ransmayr: A repülő hegy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése