Andrew Nicoll: A derék polgármester

Eredeti cím: The Good Mayor
Első kiadás: 2008.
Műfaj: Szépirodalom
Fordító: Komló Zoltán
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Magyar kiadás: 2012
Oldalszám: 370

A derék polgármester varázslatos bemutatkozó regény. Szerelmi történet és történet a szerelemről. A Baltikum egyik elfeledett zugában fekvő Pont nevű városkában játszódó regény a derék és becsületes ponti polgármester, Tibo Krovic és titkárnője, a gyönyörű, magányos, ám férjezett Agathe Stopak szerelmének történetét meséli el. Pont csöndes, illedelmes városában Tibo semmit sem kezdhet Stopakné asszony iránti szerelmével, ám egy napon, amikor az asszony véletlenül egy szökőkútba ejti az ebédjét, minden megváltozik, és kettejük élete már soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. 

A derék polgármester történet a szerelemről, a veszteségről, a varázslatról, a barátságról, a remek ételekről, egy rezesbandáról, egy olasz boszorkányról, egy behemót ügyvédről, néha egy-egy kutyáról és egy sétatempóban lezajló autós üldözésről. Olvassa el ön is A derék polgármestert, és legyen újra szerelmes.

"Az emberi lények kapacitása szinte határtalan, ha arról van szó, hogy ámítani kell önmagukat - állhatatos tehetséggel tagadják le a szemet szúróan nyilvánvalót, szívszorítóan elragadó módon hisznek valami szebb dologban, mint ami valójában csupasz képpel az arcukba bámul, bármi legyen is az, végig egészen a „vizesblokk" csattogó ajtajáig. És milyen óriási áldás ez. Ez késztet bennünket versírásra. Ez késztet minket éneklésre, képek festésére meg katedrálisok építésére. Ez az oka a dór oszlopok létezésének, holott a célra egy fatörzs is tökéletesen megfelelne. Dicsőséges, gyönyörű és gyötrelmes adomány ez, ez tesz bennünket emberré."

A könyvről...
Mostanában ha romantika gyanús könyvet veszek a kezembe, jobban szeretem ha az adott szerző férfi. Kicsit furán hangzik, tudom..., de valahogy ők nem vesznek el jelentéktelen oldalduzzasztó párbeszédekben, nem lovalják magukat bele a történetbe a pornográfiáig, több tartással képesek végigvinni elbeszéléseiket, mint hölgy kollégáik (elnézést az általánosításért, az utóbbi idők keserű, de nem kevésbé izgalmas tapasztalata mondatja ezt velem.)

"Úgy szerette őt, ahogy valaki a gyerekkori öreg mackóját szereti - nem azért, amilyen, hanem mert emlékszünk rá, milyen volt, és mit jelentett számunkra. Márpedig egy férfit nem így kell szeretni."

Ismerőseim körében köztudott, hogy szeretem Skóciát. Ez a szerelem  azonban nem akkortól datálható, mikor kishazánkban is megjelentek a történelmi romantikus könyvek, vad, és ellenálhatatlan szoknyás harcosaikkal. A vonzalom gyökere sokkal mélyebb. Egyrészt a csodás, és a magyarhoz oly hasonló balladáinak köszönhető, - és annak, hogy sorsközösséget is látok népünk között -, de leginkább Walter Scottnak. Az ő művészete teremtette meg a történelmi regény műfaját, a romantikát pedig oly tisztelettel, és áhítattal kezelte, ahogy egyetlen nemzet fiai sem képesek. A skót férfiakban van valami plusz, ami meg tudja ígézni a női nemet, és ha ez kellő intellektussal párosul, az már igazi különlegesség.
Mikor nekivágtam ennek a könyvnek, egyszer csak azt éreztem Andrew Nicoll is az a bizonyos skót férfi, aki rendelkezik hazájának ezzel a semmivel össze nem téveszthető bűverejével, (nem keverni ám az írót Andrew Niccol új-zélandi rendezővel!) és sokkal többet tud a nőkről, mint azok saját magukról. Könyve finom eleganciával, és elképesztő érzelmi intelligenciával megírt alkotás. Egyértelműen klasszikus gyanús! Ezt a lenyűgöző történetet remélem évszázadokon át élvezhetik majd az emberek. Nálam az első oldalak után belépést nyert a 2012-es év legjobb olvasmányai közé.

Egy rossz és egy jó dolog mára...

Szabó Magda és Szobotka Tibor története

Ezt a bejegyzést kollégámnak, és barátomnak Zsuzsinak ajánlom. Csekély viszonzás azért a kedvességért, hogy a minap meglepett egy Szobotka kötettel. Bár nagy Szabó Magda rajongók vagyunk, mindketten leplezetlen kíváncsisággal fogtunk neki az olvasásnak... Vajon ki lehet az a férfi, akit szeretett írónőnk ilyen nagy becsben tartott?

"A 30 éves Szabó Magda 1947. július 20-án az Írószövetség balatonlellei fogadásán látta meg először a 34 éves Szobotka Tibort. A férfi éppen csak ránézett a karcsú barna nőre, és már ment is tovább. Magda viszont azonnal beleszeretett az ismeretlen, világosszőke férfiba. 

"Sosem hittem, hogy van ilyen. Kinevettem, aki azt írta, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden, - velem ez történt. Csak álltam, néztem rá; minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, ... miatta hárítottam el a házassági ajánlatokat, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem." 

Végül Devecseri Gábor mutatta be a férfinak. Magda akkoriban költőnő volt, nem is gondolt a prózaírásra. Devecseri szerette a verseit, és javasolta, hogy próbálja meg elhelyezni a rádiónál, ahol Szobotka volt az irodalmi osztály vezetője. Magda meg is ígérte, hogy beviszi majd a verseit. Másnap megpróbált utánajárni, ki ez az ember. Az ismerősök óvták tőle: 

"Idejét, tehetségét prédáló nőcsábász, aki hajnalonta jár haza". 

Tibor naplója alapján igazuk volt: 

"Hétfőn az Írószövetség fogadásán vettem részt Devecseri és Szabó Magda (csinos!) társaságában. Onnan K.-hoz mentem. Színház, majd P. nálam maradt. Unom és szeretnék valamilyen udvarias módon megszabadulni tőle." 

Tibor a nap egyik felében cikkeket írt, regényén dolgozott, végezte a rádiós munkáját, és szervezte a kisgazdapártot. Legtöbb energiáját azonban az kötötte le, hogy a párhuzamosan futó barátnők ne találkozzanak. Özvegy volt, a háború alatt vajúdó feleségét magára hagyták a bombázás elől az óvóhelyre menekülő orvosok, aki így végül gyermekével együtt belehalt a vérveszteségbe. Hosszú depresszió után ugrott bele az élet sűrűjébe. 

Magda ezt hallva elhatározta, hogy nem megy be a rádióba Tiborhoz. Aztán mégsem bírta ki. A férfi kedves volt vele, de a beszélgetésükhöz csatlakozó szerkesztőnő éreztette vele, hogy Tibor foglalt. Magda dühös lett, elköszönt és kiment. Másnap Tibor már a munkahelyén kereste, úgymond a versek miatt, amelyekről egy vacsoránál szeretne beszélni. Innentől kezdődött a kapcsolatuk. Magda sejtette, hogy csak egy az aktuális féltucatból, de nem bírt ellenállni a férfinak. Az első rámenős közeledési kísérletnél felpofozta a férfit. Hiszen ő nyakas debreceni kálvinista lány, nem olyan, mint a fővárosi nők, majd ő elmondja, mit mikor lehet. Tibornak ez tetszett, és várt. 

Fél év alatt naplójából eltűntek a színésznők, a rádiós gyakornok lányok. Végzetesen beleszeretett Magdába, aki karácsonyra egy Niké istennőt ábrázoló antik jegygyűrűt küldött neki. Tibor akkor már azt írta, más nő többet nem érdekli. Az eljegyzést júniusban követte esküvő. Azonban a teljes boldogság csak rövid ideig tartott. Szobotka mint polgári elem elveszítette rádiós állását, a feljelentésben az is szerepelt, hogy "címeres" gyűrűt hord. Hamarosan az írószövetségből is kizárták, évekig könyvtári segédmunkásként dolgozott, közben fordított. Magda 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még azon a napon visszavonták tőle és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. A kétségbeesett Magdában férje tartotta a lelket. "Nekem írd meg!" - kérte Magdát, aki eltiltásuk alatt kalapáccsal akarta szétverni az írógépet, mondván úgysincs kinek írnia.

"Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód." 

Haláluk után is együtt...

Szerette, úgyhogy írt, mégpedig sokat. A hosszú hallgatás alatt költőből regényíró lett. A 60-as évektől megjött a siker is. Aki ekkor ismerte meg őket, úgy találhatta, Szabó Magda férje egy folyton otthon ülő, felesége árnyékában élő figura. Pedig csak megtalálta a boldogságát. Elkezdte írni életrajzi regényét, de már nem volt ideje befejezni. 1982-ben agyvérzést kapott, és hamarosan meghalt. Halála után Magda fogta a kéziratot, a naplókat, a jegyzeteket és megírta Tibor könyvét. A "Megmaradt Szobotkának" című regény egyes oldalairól nehéz megállapítani, hogy melyiket ki írta. Egy egymást mélyen ismerő szerelmespár közös könyve, akik a síron túl is felelgetnek egymásnak."

Szabó és Szobotka történetét ezúttal is Nyári Krisztián gyűjtéséből hoztam, és remélem, hogy tengercseppjei  egyszer majd vaskos kötet formájában állnak össze. Olvasótábora egyre csak nő, mely méltán mutatja, milyen nagy szükség, és igény van az ő szépírására és kutatómunkájára...

Ez fájt!!! Katherine Howe: A boszorkányoskönyv

Eredeti cím: The Physick Book of Deliverance Dane
Első kiadás: 2009.
Műfaj: Szórakoztató irodalom
Fordító: Sóvágó Katalin
Kiadó: GABO Könyvkiadó
Magyar kiadások: 2012

Oldalszám: 372

Connie Goodwinnak egész nyáron anyagot kellene gyűjtenie a gyarmati történelemről tervezett disszertációjához, de amikor anyja megkéri, hogy adja el nagyanyja házát, amely lakatlanul áll Salem közelében, a lány kénytelen segíteni. Egy napon, amikor a poros könyvespolcon bogarászik, talál egy ódon kulcsot, és a kulcsban egy kiszáradt papírt, amelyre két szót írtak: Deliverance Dane. Connie kutatni kezd Deliverance Dane után, amibe besegít egy Sam nevű, kellemes ipari alpinista. Sorra kerülnek a helyükre a kirakós darabjai, ám Connie-t közben a múlt hazajáró lelkei kísértik, és attól fél, hogy több köze van Salem sötét múltjához, mint képzelte volna. A boszorkányoskönyv, két salemi boszorkány utódjának regénye zökkenő nélkül siklik ide-oda az 1690-es évek pörei és egy modern nő története között, aki titkokon át jut el a tudásig.

"Páratlanul lenyűgöző megidézése a salemi boszorkánypereknek... Mindenekelőtt pedig pokolian jó sztori, amely egy vérbeli krimi sodró lendületével hántja le a történelem rétegeit, hogy megláthassuk önmagunkat. Egyetlen percet se bántam meg, amit Deliverance világában töltöttem." - (Michael Fraser, Joseph Beth Booksellers).

A könyvről...

Mikor Philippe Djian könyvében (Betty Blue) kritikus elé kerül a főhős első regénye, a szigorú ítész ezen sorok kíséretében küldi vissza a kéziratot: "Tisztelt Uram!
Több mint két évtizede vagyok lektor ennél a kiadónál. Elhiheti, olvastam jó, és kevésbé jó kéziratokat. Ám egyikük sem hasonlítható ahhoz, amit Ön, fittyet hányva a jó ízlésnek, küldött nekünk.Gyakran írok új szerzőknek, hogy elmondjam, mennyire csodálom munkájukat. Az ellenkezője még sohasem esett meg. Ön azonban túlmegy minden határon. Írása sok tekintetben a lepra előjeleit idézi fel bennem, ezért mély utálattal küldöm vissza ezt az undorító virágot, amit regénynek vélt. Mivel a természet olykor szörnyűségeket teremt, bizonyára egyetért velem abban, hogy egy tisztességes ember kötelességének érzi az ilyen anomáliák megszüntetését. Elhiheti, nem fogok hallgatni a szüleményéről. Mindazonáltal roppantul sajnálom, hogy ez a valami nem térhet vissza oda, ahonnan nem lett volna szabad kijutnia: az Ön agyának valamely ingoványos vidékére gondolok."
És hogy jön ez ide?

Egy ilyen könyvtárat elfogadnék...

Az ember mindig talál mindenféle kacatot a neten, de azt hiszem ma megtaláltam a kedvenc képemet... A fotón Nigella Lawson - híres médiaszakács könyvtárszobáját láthatjátok. Nem vagyok irigykedős fajta, de ezt a szobát én is szívesen elfogadnám.

Heti történet: Egy dicső király dicstelen temetési menete

1087-ben Vilmos, Normandia hercege és Anglia királya, egy jelentéktelen francia vár ostrománál megsebesült. A seb elgennyesedett. Nemsokára nyilvánvaló lett, hogy Vilmos haldoklik.

Betegágyánál összegyűlt a családja. Robert kapta Normandiát, Vilmos Rufus Angliát; a fiatal Henri pénzt kapott. Odót, a haldokló király féltestvérét kiengedték a börtönből. Így hát nemzedékekre megvetették a féltékenységek, intrikák és gyilkosságok alapját. A király holttestét a nagy forróságban átszállították Caenbe, ősei normann templomába. A hosszú utazás során Hódító Vilmos király bűzlő teteme olyannyira felpüffedt, hogy nem tudták belepréselni a koporsóba; szétpukkadt ott, a bámészkodók szeme láttára, beleket és egyebet fröcskölve szerteszét.

Edward Rutherfurd nyomán

William Wharton: Apa

Eredeti cím: Dad
Első kiadás: 1981.

Műfaj: Szépirodalom 
Fordító: Béresi Csilla
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Magyar kiadások: 1991. 2012.

Oldalszám: 589

Mint Wharton legtöbb regénye, az Apa is önéletrajzi ihletésű mű. Főhőse az ötvenes éveiben járó John Tremont, a Párizsban élő festőművész, aki anyja szívrohamának hírére hazatér Los Angelesbe. Az igazi problémát nem is anyja egészségi állapota jelenti, hanem az, hogy Johnnak gondoskodnia kell magára maradt apjáról. Az elkövetkező néhány hónap számos meglepetéssel szolgál számára, többek között teljesen új oldaláról ismeri meg apját, aki kiszabadulva felesége elnyomása alól, felfedi fia előtt titkos életét és csodálatos, szeretetre méltó személyiségét. Szakállt növeszt, kocogni kezd, felújítja a ruhatárát, sőt még a marihuánát is kipróbálja. 

Az otthon töltött egyszerre örömteli, fájdalmas és megrázó időszak arra készteti John Tremontot, hogy átértékelje szüleihez fűződő kapcsolatát, és ennek segítségével saját fia felnőtté válását is megkönnyítse.

"Van valami izgató azokban a nőkben, akik sosem éltek férfiuralom alatt."

A könyvről...

William Wharton - festőművész, író
(1925-2008)

Nincs olyan ember aki ne gondolkozott volna el valaha a saját halálán. Gyorsan szeretnénk? Vagy időt akarunk kérni a sorstól, hogy elrendezhessünk otthon mindent? Jómagam az utóbbira szavaznék, bakancslistával, és katarktikus megvilágosodásokkal.
A könyv olyan témát dolgoz fel, ami mindannyiunkat érint majd egyszer. Kit azért mert a szüleit kell ápolni, kit azért mert ő maga lesz ágyban fekvő beteg.

Nem fogjuk lerágni izgalmunkban a körmünket, a cselekmény a tartalomban tulajdonképpen teljesen fel van vázolva, nagy meglepetések nem fognak érni bennünket. A történet sodrása? Olyan nincs... inkább cammog öregesen, lassan, és minden részletre kiterjedően, de korántsem unalmasan! John Tremont (a fiú) végtelen türelmét, és  önfeláldozó jellemábrázolását némi irigységgel vegyes bűntudattal csodáljuk. És olvasás közben sorra kerülnek elő a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdések, melyeket önmagunknak teszünk fel. Ha eljön az idő, vajon viszonozni tudjuk-e azt a sok gondoskodást és szeretetet, amit magatehetetlen csecsemőként kaptunk. Képesek leszünk-e rá, hogy szeretteink méltóságának maximális tiszteletben tartásával döntsünk sorsukról? Lesz-e idő, pénz minderre? Csupa "nem szeretem" kérdés...

Heti történet: És te hol voltál elvtárs?

Több mint fél évszázaddal ezelőtt, Moszkvában, egy hideg napon, amikor javában folyt a szovjet kommunista párt huszadik kongresszusa, szóra emelkedett Nyikita Hruscsov, az akkori főtitkár, és nyíltan elítélte a három évvel korábban meghalt zsarnok, Joszif Sztálin kormányzása alatt elkövetett rémtetteket, kimondva, hogy a vérengző diktátor nemcsak ellenzékiek ezreit végeztette ki, hanem meggyilkoltatta az októberi forradalomban vele együtt harcoló régi bajtársait, köztük Lev Trockijt is.

Hruscsov főtitkár ekkor beszélt először megdöbbent pártvezetők százai előtt arról, hogy Sztálin parancsára ezreket börtönöztek be, és vetettek alá könyörtelen kínvallatásnak, olyanokat, akik szembe mertek szállni a zsarnoki önkénnyel, tömegeket deportáltak munkatáborokba, és százezrek tűntek el mindörökre a fagyos szibériai börtönökben. A főtitkár részletesen ismertette, milyen ördögi tervek jegyében nyomták el a Szovjetunió csatlósait, mint törte le a szovjet haderő elsöprő túlereje az érdekszféra minden egyes országában a helybéliek lázadását.

Sztálin (az egykori Joszif Visszarionovics Dzsugasvili) a mérhetetlen kegyetlenkedéssel az egész világ tudomására hozta, hogy semmi sem korlátozhatja a jaltai egyezményben neki „ítélt" országok fölötti hatalmát.

A jelenlévők később elmondták, hogy miközben a főtitkár az aprólékos jelentést olvasta, a teremben pattanásig feszültek az idegek, a döbbent csöndben hallani lehetett egy-két elvtárs ziháló lélegzetvételét.

Egyszerre csak a küldöttek széksoraiból egy vádló hang Hruscsovnak szegezte a kérdést:

– És te hol voltál, elvtárs, miközben ezek a dolgok történtek?

Nyikita Hruscsov a néhai zsarnok közvetlen munkatársa, bizalmi embere volt, és tagja annak a politikai vezetésnek, amely a legkegyetlenebb sztálinizmus időszakában irányította a Szovjetuniót.

A kérdésből nyilvánvaló volt, hogy Hruscsov akkori hallgatása cinkostárssá teszi azon gyalázatos bűnök elkövetésében, amelyek ellen most felemeli a szavát.

Hruscsov nem válaszolt azonnal. Mély csönd támadt a vakmerő kérdés nyomában.

– Ki volt az? – kérdezte aztán a főtitkár. Senki se mozdult.

– Ki a kérdező? – pásztázta szemével a népes közönség sorait Hruscsov, várva, hogy megpillanthatja a feltartott kezet.

Ez már nem Sztálin országa volt, de még nagyon messze volt a demokrácia. A rezsimmel szembehelyezkedők egy pillanatig sem remélhették, hogy bármi vagy bárki garantálhatja személyes biztonságukat. A szovjethatalom titkosszolgálata – amely hamarosan az azóta hírhedtté vált KGB nevet vette fel – továbbra is rettegett, félelmetes szervezet volt.

Senki sem tette fel a kezét, hogy válaszoljon Nyikita Hruscsovnak.

Ekkor a főtitkár megtalálta a zseniális választ a kellemeten kérdésre:

– Ugye, nem mered fölfedni magad? Hát jó, akkor is válaszolok neked. Hogy hol voltam én azokban a napokban? Nos, pontosan ott és ugyanabban a helyzetben, mint te most.

Mennyit ér egy ember? - Egy történet a könyvből...

PIROGOK... ÉS LOVAK

Az erőm napról napra fogyott. És mégis, összehasonlítva a helyzetemet a földijeimével, sokkal derekasabban bírtam náluk. Szinte valamennyien a végsőkig kimerültek. Hohrinnak be kellett volna látnia, hogy már nem számítanak munkaerőnek, hogy etetnie kell őket, ha hasznot akar látni belőlük, mégsem fordult meg a fejében, hogy a korbács nem elég...

Nem, Hohrin nem volt gazda. Elég volt rápillantani a lovakra...

A normát túlteljesítő fuvarosoknak joguk volt céklás vagy áfonyás pirogot vásárolni. A pirogok miatt gyötörték halálra a lovakat. Félelmetes volt a látvány, ahogyan az éhségtől elembertelenedett fuvarosok ütötték-verték az erejük végén járó állatokat. A ló, ha elesett, csak meg-megrángott a záporozó ütések alatt, a kocsis meg tovább ütlegelte, látván, hogy oda a pirog. Pedig milyen nagyszerű lovak voltak. A szibériai lovak híresen robusztus fajta. Ha nincsenek a pirogok... Ilyen volt Hohrin rendszere.

Azt tartja a mondás: a daliákat nem a mesékkel tartják jól..., de nálunk a favágókat gyűlésekkel táplálták...

Az emberekkel éppolyan ostobán bántak (a humánumról már nem is beszélek: az általános ösztökék, mint az éhség és a félelem – úgy hatottak, akár az ostor a fáradtságtól összerogyott lóra). Akkortájt határozott úgy Hohrin, hogy emeli – a gyűlések adagját. Még gyakrabban tereltek be minket a klubba, és Hohrin egyenként teremtett le minket, mert nem voltunk elég lelkesek. A favágók közül Vászja Puskarszkij volt a legügyesebb – egy helybéli szabad ember. Hohrin azt ajánlgatta, hogy vele versenyezzünk.

Puskarszkij, mint sztahanovista, rendkívüli kedvezményeket élvezett: a levest meg a kenyeret is soron kívül adták ki neki, joga volt két, sőt három adag levest is elvenni, sőt második fogást is kapott, amely többnyire lóhúsból készült. Hohrin biztos volt benne, hogy Puskarszkij az ő embere, és hűségesen visszhangozza a szavait. Ezzel magyarázható, hogy felajánlotta neki, tartson beszédet az emelvényről. Puskarszkij habozott, azt dünnyögte:

– Dimitrij Alekszejevics, nem vagyok én arra képes... Meg aztán, mit is mondhatnék?

– Gyere csak, gyere Puskarszkij! Oszd meg a tapasztalataidat, hadd tudják meg, mire képes az, aki akar.

– Nem tudok én tanácsot adni. Hiszen ők is szívesen...

– Én meg azt mondom, hogy tudsz is meg kötelességed is megosztani a tapasztalatodat. Ne szájalj, beszélj!

Puskarszkij kelletlenül felment az emelvényre. Egy pillanatig ott állt, komor arcán határozatlanság. Majd hirtelen megrázkódott és mondani kezdte:

– Tényleg akarja tudni, hogy én miért teljesítem a normát, és ők miért nem? Ősszel levágtam a bikát. Van húsunk. Tele hassal indulok dolgozni. A munkába is viszek egy darab húst. Otthon nem vár se gyerek, se öreg. A feleségem velem dolgozik. És mind a kettőnknek bőséggel van mit ennie... És mégis, este, a munka végeztével alig állok a lábamon... Úgy támolygok hazáig, a fákba kapaszkodva.

Legyintett, és lement az emelvényről. A teremben síri csend honolt. Puskarszkij többé nem volt sztahanovista. Vászja Tyimosenkót nevezték ki sztahanovistának, igen, kinevezték, ahogy mondom.

Az egészségtől majd kicsattanó, tizennyolc-tizenkilenc év körüli fiút. Apró koponya, holdvilág kép, lapát fülek. Talán nem is volt rossz ember. De bizonyosan buta. Ő volt Hohrin számára a legalkalmasabb példány. Azt felfogta, hogy milyen előnyök illetik meg, és azonnal tudta, hogy itt ő lesz a világ közepe. Külön asztalt kap az étkezdében, az asztalon zászlócska, a háta mögött nagybetűs felirat: „Sztahanovista". Annyi porciót vehet magának, ahányat csak akar, bár a kondérban az adagok száma a munkásokéval egyezett meg... Azonkívül a boltban kapott még disznóhúskonzervet meg szalonnás babot.

Milyen undorító volt ránézni is. Kacsázva járt. Zsírtól fénylő képe örökké vigyorgott. Egyszóval megtestesítette a „diadalmas söpredéket".

Egy vödörrel járt az étkezdébe. Megkapja a nyolc adag levesét rozsgaluskával, beleönti a vödörbe, kinyit egy húskonzervet és látványosan csámcsogva falatozni kezd, a neki fenntartott, „személyes" asztala mögött, lábait szétterpesztve. Mi munkások igyekeztünk minél távolabb tartani magunkat tőle, hogy ne érezzük egész helyzetünk megalázottságát. De néhányan a földijeim közül állandóan ott lábatlankodtak körülötte, konc reményében. Emlékszem, hogyan oldalgott oda hozzá a Sztojkanba való Alekszandrov, korábban jómódú paraszt, és hogyan könyörgött neki egy kis leves aljáért a vödörből. A nem is olyan régen még kihízott, kerek képű, szintén tizennyolc éves legény ijesztő benyomást keltett: lesoványodott, borotválatlan, mocskos volt, a válla beesett, szeme lázasan csillogott.

– Fütyülök rád – vigyorgott görbén Tyimosenko. – Kell az a tehénkémnek is...

Eszembe jutott,  Jadwiga aki a leves adagját szintén a vödörbe öntötte, hogy azután felvizezve megetethesse vele a nyolc gyerekét. Végtelen undor fogott el, legyűrtem a levest és elsiettem...

Jefroszinyija Kersznovszkaja: Mennyit ér egy ember?

Eredeti cím: Сколько стоит человек
Műfaj: Szépirodalom /történelmi dokumentum
Fordító: Balkó Ágnes
Kiadó: Mérték kiadó
Kiadás ideje: 2012.
Oldalszám: 670

A Gulag szigetcsoportot Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas író ábrázolásában tanulta meg a világ. Jefroszinyija Kersznovszkaja nevét Oroszország is csak 1990 óta ismerheti, amikor az Ogonyok című hetilap 20 rajzot és szövegrészletet közölt abból a 680 lapból, amelyen egy orosz nő 25 életévének történetét írta és rajzolta meg.

A történet 1940-ben indult Besszarábiában, ahol egy földbirtokos lányaként boldog és dolgos napjait élte. De jött a Molotov-Ribbentrop-paktum, és a Szovjetunió megszállta az országot. Zárult 1965-ben, amikor a Gulag különféle lágereiben, kórházaiban, hullaházában és bányáiban rabszolgamunkát végző asszony hazatért szülőhazájába, és megtalálta az édesanyját. Neki írta és rajzolta le egyszerű iskolásfüzetekbe elveszett huszonöt évének "hétköznapjait".

A naplók

Ezt az egyedülálló visszaemlékezést adjuk most közre, amelynél kevés megrázóbbat ismer a memoárirodalom.

"Folyjon ki a szeme annak, aki a múltat megtagadja. Ha pedig elfelejti - ne lássa meg többé a napvilágot. Emlékezésem ajánlom azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy maguk beszéljék el ezeket a dolgokat."

Könyvismertető:

Vannak könyvek, melyeket az életünk folyamán egyszer mindenképp el kell olvasnunk. A Mennyit ér egy ember is ilyen. És hogy miért tartom ennyire fontosnak? Miért adom majd a gyerekeim kezébe, ha elég érettek lesznek hozzá?

Az ifjú Kersznovszkaja elfogatása idején
"Vajon mikor könnyebb: ha látod, amint föléd
emelkedik a bárd, vagy ha váratlanul súlyt le?"

Talán azért mert Jefroszinyija Kersznovszkaja  életútja a szellem diadalmas győzelmét hirdeti egy embertelen, elállatiasodott rendszer felett. Azon kívül, hogy páratlan hitelességű történelmi dokumentum, írásos bizonyíték a sztálini rezsim brutalitására. 

Ezt a naplót az író nem a nagyközönségnek szánta. Kizárólag az édesanyjának jegyezte fel "szabadulása" után, hogy elmesélje az elmesélhetetlent. Hogy sok évvel a rajzos napló megszületése után miért került nyilvánosságra? Ennek többféle oka lehet. Egyrészt Moszkva nosztalgikus hangulatba került. Megjelentek a Sztálin plakátok, majd alig egy évre rá a személyi kultuszt éltető mamuskák és papuskák hada rohanja meg a Vörös teret a Nagy Elvtárs rehabilitációját szajkózva...

Ilyenkor az ember csak döbbenten áll, és néz ki a fejéből... Rendben van, hogy szólásszabadságban élünk, a süketeket, a vakokat, és a őrülteket pedig segítenünk kell... de... !!??!!!? A 30-as és 50-es években emberek millióit gyilkolták le, vagy koholt vádak alapján küldték munkatáborba. A hivatalos adatok még ma sem tudnak pontos számokat mutatni. 52 millió embert küldtek a Gulágra, sok milliónak még csak bírói végzése sem volt. És hogy mennyien haltak meg? Nos máig tisztázatlan.