2012. december 29., szombat

A. S. Byatt: Mindenem - avagy könyvmolynász az avaron...

Eredeti cím: Possession
Műfaj: szépirodalom / romantika / dráma
Első kiadás: 1990
Fordítók: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes
Kiadó: GABO kiadó
Hazai kiadás éve: 2006
Oldalszám: 525

Roland Mitchell irodalomtörténész Randolph Henry Ash költő egy meg nem nevezett hölgynek írt levelére bukkan. Megtorpant karrierjén lendítene, ha kiderítené a rejtélyt: ki a címzett, és milyen kapcsolatban voltak? Nyomozása során kollégája, Maud Bailey segítségét kéri, aki a címzett, Christabel Lamotte költőnő életének és munkásságának szakértője. Mindent tudnak a szerzőkről. Vagy mégsem? Kit illetnek a felfedezett új dokumentumok? És mit meg nem tesznek értük pénzes gyűjtők?
Hogyan alakult a Viktória korabeli tiltott szerelem sorsa, és könnyebb-e Rolandnak és Maudnak közeledniük egymáshoz a dicsőségéhes akadémiai körök huzakodása közepette?

A Mindenem elnyerte a legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Booker-díjat; 2002-ben megfilmesítették (magyar címe Költői szerelem). A Times irodalmi szerkesztői a lap megjelenése (1923) óta kiadott 100 legjobb angol regény közé sorolták.

Antonia Susan Byatt
"Azért írok, mert szenvedélyesen érdekel a nyelv. A regény nyelvből felépített műalkotás; egy személy egyedüllétben írja, egy másik személy – sok önálló személy – pedig egyedüllétben olvassa, remélhetőleg. Ezért érdekel az is, mi megy végbe az olvasók tudatában, az írók, a regénybeli karakterek és narrátorok tudatában. Szeretek olyan emberekről írni, akik gondolkodnak, olyanoknak, akik a gondolkodást legalább olyan fontosnak és érdekesnek (és megszenvedésre méltónak) tartják, mint a szexet vagy az evést. 
Legkedvesebb regényíróm Marcel Proust. Őt követi Balzac, Dickens, Eliot, Thomas Mann és Henry James, Iris Murdoch, Ford Madox Ford és Willa Cather. És Leo Tolsztoj és Fjodor Dosztojevszkij." 
A. S. Byatt

A könyvről...
A történet a könyvtárban kezdődik, ahol a lelkes amerikai Ronald Mitchell, Randolph Hanry Ash  hagyatékát tanulmányozza, melyben talál pár érzelemtől fűtöttt aláiratlan levelet. Két dolog biztos. A leveleket a híres, és újra reneszánszát élő viktoriánus költő írta, a másik tény pedig, hogy nem a feleségének íródtak a sorok. Kutatóhoz méltatlan módon ellopja az értékes íratokat, és kezdetét veszi egy a Da Vinci-kódra emlékeztető nyomozás.
Az ügy felderítése során eljut Maud Baileyhez, a feminista, nagytudású, kiváló kapcsolatokkal rendelkező közepesen dögös irodalmárhoz, és együtt göngyölítik fel a kusza és titkos szerelmi szálat. Közben a  történet folyamatosan ugrál a múltból a jelenbe, és vissza.
Kicsit talán banális az alapsztori - és valóban kiváló filmalap -, de annál nehezebb, és fajsúlyosabb maga a könyv.
Ez szépirodalom a javából, méghozzá abból a kategóriából, ami vonakodva adja meg magát. A kezdőknek hamar beletörik a bicskájuk, száz oldal után valószínű abba fogják hagyni. A regény ugyanis nemcsak a történetről szól, hanem legalább akkora fontosságú - ha nem hangsúlyosabb - a megírás stílusa, technikája, eleganciája.
A fenti idézetet is épp ezért válaszottam. Mert választ ad arra, miért is nem élt Byatt kortárs eszközökkel. Főhőseit valós személyiségek ihlették. Christina Rossetti költőnő adta a mintát Cristabell Lamotte megformálásához. Randolph Hanry Ash-t pedig nem más inspirálta mint Robert Browning.
Byatt nemcsak a főhősök történetét írta meg, hanem azok életművét is. Naplórészletek, idézetek, magánlevelezések teszik változatossá a narrálást. Különlegessége pedig, hogy a több mint 500 oldalas könyvben közel 100 oldalt tesznek ki a versek, mesék, és egyéb műfajok, melyeket Lamotte és Ash munkáiból "megidéz." És ennek a jelentősége  igazán megérdemel még pár sor méltatást, ugyanis...
Az írók biztonsági okokból ki szokták hagyni szereplőik világhíressé vált munkáit, egyrész mert feltételezik, hogy a történet szempontjából nincs jelentőségük, másrészt jogos a félelem... mi van ha csapnivalóra sikerülne a próza?
Byatt azonban képzett filológus, kisujjában van az irodalomtörténet és a legkülönbözőbb írótechnikák. Képes úgy alkotni, hogy nem sodorja veszélybe szereplői hitelességét.
Bátor szerepvállalásának meg is lett az eredménye, a The Times magazin beválaszotta az 50 legnagyobb író  közé, akik 1945 után publikálnak.

In memoriam...

2012. december 22-én valami olyasmi történt, ami mindig csak másokkal eshet meg. Nézzük a híradót, és még csak nem is sejtjük, hogy az esti rémhír aznap hozzánk is kapcsolódik.
Meghalt egy kedves ismerősünk, egy kiváló kollégánk, egy csodás anya, aki 4 gyönyörű gyermeket hagyott maga után. Halála elfogadhatatlan, érthetetlen, megrendítő, és nincs ember aki napirendre tudna térni távozásának  brutalitása fölött. 
Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Talán azért mert nem tudtam elfogadni a hírműsorok részvétlen prezentációját, mely a "furcsa kertvárosi gyilkosság" bélyegét ragasztotta a tragédiára. "A nő" , a "fiatal nő", a "középkorú nő"... Ismerőseibe újra és újra belemar ez az ostoba személytelenség. 
Gabi egyszeri, megismételhetetlen, pótolhatatlan, és távozása fájdalmas űrt hagyott mindannyiunk szívébe.
Sosem feledjük a mosolyodat...

2012. december 8., szombat

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto
Műfaj: szépirodalom / memoár
Első kiadás: 2007.
Fordító: Nagy Anita
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2012.
Oldalszám: 167


Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére. A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.

"A sok szokás közül, melyet eddigi életem során szedtem magamra, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem, az által, hogy huszon-egynéhány éve megszakítás nélkül futok, testem-lelkem egészségben véve jó irányban fejlődött és formálódott."

A könyvről...
Murakami rendhagyó író, nem iszik, nem dohányzik, egészségesen él
és gondolkodik.
"Murakami úr, ha ilyen egészségesen él, előbb-utóbb még azon kapja magát, hogy regényt írni meg már nem is tud!" - mondja néhány aggódó rajongó a világhírű írónak.
Mert az íráshoz elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik valamiféle egészségtelenség, önsorsrontó hedonista életvitel, melynek mélyreható katarzisából születhet csak maradandó alkotás. Egy írónak jó nagyot kell dagonyázni a fertő mocsarában, ez a minimum, ekkor válik hitelessé, ahogy az is elvárás hogy semmiképpen se legyen átlagos. Az átlagosság egyenesen bűn! Az író reprezentálja műveiben, és személyiségében mindazt, ami "én, az olvasó" sosem lehetek, vagy tegyen valami olyat, amit a társadalmi konvenciók miatt "én" nem merek megtenni. Murakami viszont épp az ellenkező irányban halad, már-már elrettentően "jófiú". Akár mértékadónak is definiálhatnánk az írószupersztár életvitelét, és üzeneteit. Örülhetnek is a szülők, hiszen hol van már a Baudelaire-féle alkohol- és ópium-mámor, vagy Verlaine suicid önmarcangolása. Murakami fut, triatlonozik, egészségesen étkezik és gondolkodik, szereti az életét, és nem akarja mindezt szánt-szándékkal tönkretenni. Sőt, tudatosan törekszik arra, hogy írói kreativitását a lehető leghosszabb ideig épségben megőrizze.


2012. december 4., kedd

Françoise Giroud: Jenny Marx avagy az ördög felesége


Eredeti cím: Jenny Marx ou la femme du diable
Műfaj: Életrajz
Első kiadás: 1993
Fordító: Szántó Judit
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2005.
Oldalszám: 228

Jenny von Westphalen baronesz 1814-ben született, előkelő porosz nemesi családban. Édesapja kormánytanácsos, toleráns, nagystílű, liberális úr.
Karl Marx (1818–-1883) protestáns hitre áttért zsidó édesapja ugyanannak a Kaszinónak a tagja, mint von Westphalen báró. A két művelt, felvilágosult férfi kölcsönösen tiszteli egymást. Gyermekeik összebarátkoznak, a trieri szalonok ünnepelt szépsége, Jenny pedig végzetesen beleszeret a nála négy évvel fiatalabb, már ifjan is feltűnően értelmes és zsarnoki hajlamú Karl Marxba. Egy életre.
„Jenny és Karl Marx harmincnyolc éven át voltak házasok. Hosszú idő – és a közös út aligha volt rózsákkal felszórva. De szerelemmel van dolgunk, méghozzá a legborzalmasabb fajtából: azzal, amely a nőt egy lángészhez bilincseli” – írja Françoise Giroud, akinek Alma Mahler avagy a hódítás művészete, A csodálatos Cosima, Egy tiszteletre méltó asszony, Marie Curie élete, című könyveit a magyar olvasók is érdeklődéssel fogadták.
Jenny nem tudta, hogy férjéből az lesz majd, aki: bálvány, és hogy csak a nagy vallásalapítóknak kijáró tisztelet övezi egykor: „Nem sejtheti, hogy férje nevében barbár rendszerek épülnek majd… Csak annyit tud, hogy a férje nem közönséges szellemi erővel van megáldva… Jenny és Karl Marx együtt ítélték magukat kárhozatra.”

E „kettős kárhozat” – megannyi családi furcsasággal és tragédiával átszőtt – története ez a könyv. A házastársak sorsa olyannyira összefonódott, hogy Karl alig több mint egy évvel élte túl felesége halálát.

Ami Karl Marx életművéből elporladt és fennmaradt, azt egyaránt „Jenny vére táplálja”. Olykor megelégelte sorsát, és felsikoltott: „Inkább lennék halott, mint hogy továbbra is így kelljen élnem…” Karl azt felelte: „Igazad van. Megértelek; minden terád szakad…”...
Françoise Giroud, a néhány éve elhunyt ismert francia író, publicista, szerkesztő, politikus könyvéből nagy sikerű tévéfilm is készült.

„ …éles kritikus elmével és politikai érzékkel megáldott, erős és szenvedélyes jellemű asszony… gyakran fogjuk majd nélkülözni merész és okos tanácsát, mely merész volt de sosem kérkedő, okos, de sosem a becsület rovására.”
Engels búcsúbeszéde Jenny Marx temetésén

A könyvről...
Manapság igen nehéz ajánlót készíteni egy olyan könyvről mely érintett a kommunizmusban, duplán kemény diónak bizonyul, azonban ha az ideológia ősatyjáról és annak családjáról akarunk írni. Pedig Françoise Giroud biográfiája egészet káprázatos, és csak ajánlani tudom, a legjobb életrajz amit idén olvastam. Még azok számára is letehetetlen lehet, akik eddig soha nem vettek kezükbe életrajzi könyveket, mert a témát esetleg túl száraznak találják. Giroud könyve azonban minden, csak nem száraz. A francia származású publicista, és politikus asszony remekül ír, stílusa olyannyira könnyed, és élvezetes, hogy az ember szinte falja az oldalakat.
Valljuk be, nem volt könnyű dolga, aki Marxékkal foglalkozik, az fölöttébb gyanús, ezért nagyon okosan a feleség oldaláról közelítette meg a családot. Hamar egyértelművé válik azonban, hogy bármennyire elbűvölő és erős asszony is Marxné, még a róla szóló könyvben is hangsúlyosabb szerepet kap elképesztő karizmájú férje, akit sötét bőrtónusa miatt mindenki csak a mórként emleget.
A könyv címe egyébként teljes tévedésnek bizonyult, ugyanis ez az írás egyértelműen Marx karakterét mutatja meg, érintőlegesen ír munkájáról, családjáról és feleségéről. Ezért a továbbiakban kiragadott részletek is híven tükrözik majd ezeket az arányokat. Regényszerűen kezd, majd mesél, és arra is hangsúlyt fektet, hogy a végén minden szereplő életének alakulásáról ejtsen pár szót. Külön ínnyencség, hogy Giroud a szöveget fényképekkel, és rengeteg érdekes levélrészlettel gazdagította, ezáltal válik páratlanul hitelessé a feldolgozása. Leírása annyira képszerű, hogy nem csoda, hogy a könyvet meg is filmesítették.

2012. november 24., szombat

John Vermeulen: Tánc az akasztófa alatt

Eredeti cím: De Ekster op de galg
Műfaj: regényes életrajz / szórakoztató irodalom
Első kiadás: 1992.
Fordító: Fordor Enikő
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Hazai kiadás éve: 2009.
Oldalszám: 516

Egy kisfiú titkon kegyetlen jelenet szemtanúja lesz: embereket húznak fel a bitófára a spanyol inkvizíció poroszlói, a kíváncsi csőcselék pedig bámész élvezettel figyeli az akasztást. A fiú rajzon örökíti meg a szörnyű élményt, majd évek múltán elkészül a később világhírű festmény: a Tánc az akasztófa alatt. A németalföldi festő, idősebb Pieter Bruegel már ifjú éveiben felkelti a hatóságok figyelmét, gúnyrajzai miatt tömlöcbe zárják. Granvelle bíboros, a spanyol II. Fülöp nagy hatalmú helytartója szerencsére felismeri a tehetségét, és Pieter Coecke mesterhez küldi inaskodni. Ennek azonban ára van: ettől fogva Bruegel élete a kegyetlen főpap kezébe kerül, aki a háttérből mozgatja a szálakat. A holland szerző valós tényekre támaszkodó regénye nem csak a művész életét és munkásságát mutatja be, hanem hiteles korrajz is Németalföld történelmének legmozgalmasabb és legkegyetlenebb időszakáról.

"Bruegel az emberi életről azt mondja: az egész élet siralmas komédia. Megrajzolta a bűnöket, ezek elég visszataszítóak, de az erények nem kevésbé azok."  
Hamvas Béla

A könyvről...

A 2011-es esztendő egyik legtiszteletreméltóbb művészfilmje A malom és kereszt című svéd-lengyel dráma volt, mely kategóriájában tulajdonképpen megnyert  minden rangosabb lengyel díjat. Ódákat lehetett hallani az alkotás egyedülálló képi világáról, és valóban, már az első percben sikerül meghökkentenie a nézőt, annyira magával ragadó panorámában van részünk. Profán módon nevezhetném vizuális orgiának is a 92 percét... DE, sajnos meg kell valljam, hogy képtelenek voltunk igazi élvezettel végignézni a filmet, ugyanis halálosan unalmasnak bizonyult. A forgatókönyvírónak sikerült kiherélnie Bruegelt, ráadásul felültette egy ködös piedesztálra, és olyannak állította be, amilyen a híres festő sohasem volt. A filmkockákon egy szenvedélymentes unalmas fráterrel találkozhatunk, aki legalább annyira vérszegény, mint az irodalom tankönyvekben felvonultatott neves költők és írók, a sterilizált akadémiai szitán átrostált életrajzok szerint.
" Az ember nem lehet eretnek, ha hisz Isten
létezésében, Pieter. Ahogy Istent sem 
szolgálhatja azáltal, hogy  embereket küld
 a máglyára... "  Jobbe a halász
(A kép csak illusztráció, nem Bruegel festmény.
Ilyennek képzeltem Jobbét...)
Tehát aki kíváncsi milyen is lehetett idősebb Pieter Bruegel, az ne A malom és kereszt után ítéljen, hanem olvassa el John Vermeulen könyvét. Vermeulen is filmet forgat, persze nem a valóságban, hanem a képzeletünkben. Pergő párbeszédei, megrendítő történelmi és családi jelenetei filmvászonért kiáltanak, akárcsak előző művében Hieronymus Boschnál.
A szereplők többsége valóságos történelmi / művészettörténeti személyiség, de mivel a festő életéről kevés megbízható életrajzi adat létezik, ezért Vermeulen alkotott pár fiktív szereplőt is. Közülük a legérdekesebb személyiségnek Jobbe, a halász bizonyult, aki igazi mester és filozófus, mégha életpályája korántsem köthető a korabeli szellemi elithez. Az egyszerű ember kristálytiszta bölcsességét képviseli, bátorsággal, méltósággal fűszerezve. És bár Bruegel élete egyáltalán nem  mulatságos, Jobbe-nek köszönhetően egy kis szatirikus humor is csempésződik a történetbe. És nagy szükség is van rá, különben igen nyomasztó sztori kerekedne ki a végére.
Ugyanis a flamand történelem egyik legádázabb időszakába kísérjük el a festőt gyermekkorától egész öregkoráig. A spanyol rémuralom, és a papi rezsim rettegésben tartja Hollandia és Belgium lakosságát. Lobognak a máglyák, és tűzre vetnek minden ellenállónak kikiáltott eretneket. Bruegel az esztelen brutalitást saját életében is megtapasztalja, kedvesét spanyol katonák tucatja erőszakolja halálra, családját megsemmisítik, ő maga pedig csak azáltal menekül meg, hogy istenáldotta tehetségének híre eljut a papi klérusig. Bár élete hajszálon függ, szerettei pedig kiszolgáltatottá válnak a patronálók kényének-kedvének, Bruegel kihasználja az alkalmat, és tanul, miközben belsejében izzó gyűlölet parázslik, és hogy ne őrüljön bele élményeibe, kifesti magából a démonjait...

2012. november 20., kedd

Kate Chopin: Ébredés


Eredeti cím: The Awakening
Műfaj: Szépirodalom / klasszikus romantika
Első kiadás: 1899
Fordító: Antoni Rita
Hazai kiadás éve: 2011.
Oldalszám: 202

Edna Pontellier huszonnyolc éves, kétgyermekes, előkelő nő a 19. század végi Amerikában. Tizenévesen már angol klasszikusokat olvas, és politikai, teológiai kérdésekről vitatkozik. Messzire csapongó lelkét, élénk szellemét, vibráló műveltségét azonban a korabeli nők számára kiszabott társadalmi korlátok miatt örökre el kell temetnie: házasságkötése után meg kell elégednie a kizárólagos feleség- és anyaszereppel.
Egy nyár, melyet a New Orleans melletti Grand Isle tengerpartján tölt, újra megpendíti lelkében az elfeledett húrokat, ráébred arra, hogy szűkre szabott életénél többre, másra is vágyik. Nem képes, mint a többi nő, „valóságos megtiszteltetésnek érezni, hogy önmagát mint önálló személyt teljesen háttérbe szoríthatja.” A drasztikus fordulatban jelentős szerep jut a társadalmi korlátokat áttörő különc zongoraművésznőnek, és egy Robert Lebrun nevű fiatal férfinak is.
A mű, melyet szokás Flaubert Bovaryné című regényéhez is hasonlítani, kendőzetlenül és mély együttérzéssel szól a női szabadságvágyról. A regény fél évszázaddal megelőzve az egzisztencialista feminizmus alapművét, A második nemet, rávilágít arra, hogy, dacára minden társadalmi konvenciónak, mindenekelőtt egyszeri és megismételhetetlen, önmagunk, egyéniségünk kibontakoztatására teljes joggal vágyó emberi lények vagyunk, és csak azután nők vagy férfiak.


A könyvről...
Kate Chopin
(1850 - 1904)

A történet egy arisztokrata csoportról szól, akik a nyarat Grand Isle-ben töltik. Egész nap úsznak, futkosnak a tengerparton, ebédeket, és vacsorákat rendeznek egymás tiszteletére, néha megengedett egy-két diszkrét flört, de mindennek a szokásos mederben kell folynia. A hagyományoktól való eltérés súlyos bűn, mely az előkelő társaságból való kiközösítést idézheti elő, ezt pedig senki nem kockáztatja meg. A társaság megengedi a fura, de szórakoztató figurák jelentét is, és milyen jól teszi, hiszen egyéb esetben halálra unnák egymást…
A közösség tagjai szépen öltözködnek, kifogástalanul viselkednek, és épp a megfelelő mennyiségben csillogtatják francia nyelvtudásukat, hogy a sznob légkör kellően dölyfös legyen. A beszélgetések mélysége még csak meg sem repeszti a felszín burkát, üdítő mélység egyedül a művészetekben rejlik. Koncertek, zongoraestek, előadások töltik meg tartalommal az amúgy igencsak kimért társadalmi látszatszínházat.
Grand Isle napjainkban
Az asszonyok ebben az időben pontosan tudták hol a helyük, ha szegények voltak, akkor a konyhában időztek, ha pedig  gazdagok akkor a háztartásvezetésben és gyermekei patronálásában telt ki életük gyönyörűsége. Megengedett volt a muzsika, az olvasás, a hímzés és a festészet amolyan kikapcsolódásképpen, de ennél tovább jóravaló asszony nem kereste saját kiteljesedést.
De mi történik akkor, amikor egy pillanat élménye megkérdőjelezi egész életük hitelességét? Ezt meséli el nekünk Kate Chopin az ő elegáns stílusában és mesteri mondatfüzéreiben.
A könyv tempója lassú, amolyan tűnődések sorozata, a saját hangját felfedező harminc felé közelítő két gyermekes asszony lélektusája önmagával, és a tradicionális patriarchális alapokon nyugvó társadalmi rendszerrel. Ezért is illetik sokszor a könyvet feminista regényként, és az "ébredés" sem szimbolizál mást mint a "NŐ" öntudatra ébredését.

2012. november 12., hétfő

Heti történelem: A szürke millió árnyalata, avagy a szexualitás és Japán


Miközben Európában és Amerikában divat lett a "szürke", és lépten-nyomon olyan eladást gerjesztő tanulmányokba botlunk miszerint milyen üdvözítő hatással is van az asszonyokra E. L. James, addig a japánok a hasukat fogják a nevetéstől. Mert ha a nyugatiaknál mindössze 50 árnyalatra bontható a szex, addig náluk millióra!
Előkerestem Kelemen Attila kiváló "Domo-domo, hai-hai" című írását, és gondoltam megosztom veletek is. A heti történelem rovatunkban  - Murakami után - egy kis kitérőt teszünk a Japán erotikába, ahol a tiniknek külön pornóújságuk van, ellátogatunk a rózsaszín szalonokba, és a love hotelekbe, és vetünk egy pillantást az SM, BDSM,  hentai és manga szubkultúrára. Ezúttal 18+ -os a bejegyzés.

 Domo-domo, hai-ha - a japánok szexualitása


A japánok számára a szexualitás megtapasztalása bűntudatmentes élmény. Ez a gyakran határokat súroló/átlépő japán erotizmus elsődleges erőforrása. 
Anyagcsere-jellegű szexualitásuk természetéből adódóan a szüzesség például számukra nem képez különösebb értéket. A szüzesség izgalmas, de nem mérvadó. A kis közösségek sem bélyegezték meg azt a magányos nőt, aki teherbe esett, és apa nélkül nevelte gyermekét.
Az önkielégítés, ami a viktoriánus Európában a lélek elleni nagyon-nagyon súlyos vétekként van számon tartva, a japánok esetében inkább játék, amihez, tegyük hozzá, különös kreativitással viszonyulnak. A japán szerelmi kultúra természetéről a történetírás az Edo-korszakban ad összefoglaló képet, ekkor jelennek meg a később a független nyugati művészek által is nagyra tartott Ukiyo-e mesterek, akik a különféle életképek mellett pornográf-jellegű anyagokat is készítettek, és dokumentálták a japán önkielégítési segédeszközök gazdag instrumentáriumát is. De ez csak a japán szexualitást meghatározó egyik réteg. Ha a japánok szexualitás-koncepciója egyszerűen laza volna, ez még nem lenne elegendő ahhoz, hogy rögtön a perverzitás mestereivé váljanak - ehhez szükség van valamilyen elfojtó erőre is. Ez egy nem közvetlenül a szexualitás ellen, hanem sokkal általánosabban, az egyén elleni, a közösségi javára felállított, mindmáig élő, a konfuciánus etikán alapuló normarendszer. Kicsit vulgarizálva a kérdést, arról van szó, hogy a japánok cselekedeteinek hátterében ott áll a közösségtudat és az ezzel járó felelősség. Minthogy életük java részében közösségük diplomatái, az egymással való érintkezésben nagyon sok a számunkra túlságosan formálisnak tűnő udvariassági elem, és akár a ködösség ódiumával, de az egyeztetésekkor megpróbálják maximálisan elkerülni a frontális verbális konfrontációt.

2012. november 10., szombat

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton


Eredeti cím: Umibe no Kafuka
Műfaj: szépirodalom
Első kiadás: 2002
Fordító: Erdős György
Hazai kiadás éve: 2006. 2008.
Oldalszám: 692

A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember. Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket. 
Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a történet "férfi-női, férfi-férfi és női-férfi"alakjai, és nekünk magunknak kell felemelnünk róluk az író fantáziadús kitérőivel ékesített, pompás takarót.


A könyvről...
Murakami Haruki
Született: 1949. 01.12
Jacques-Louis David szerint a művészetben a gondolat kifejezésének módja sokkal fontosabb, mint maga a gondolat. Valahogy így éreztem én is amikor végeztem életem első Haruki regényével.
Különös, misztikus néhol kifejezetten nyugtalanító és szívbemarkoló történet, tér- és időbeli ugrásokkal, különböző dimenziókkal. A blog másik szekciójával sokáig töprengtünk azon, hogy csapatunk melyik része is olvassa és értékelje a könyvet. Végül inkább a szépirodalom mellett voksoltunk, bár azt hozzá kell tegyem, hogy a könyv mindkét blog olvasói rétegének érdeklődési körét, és igényeit  kétséget kizáróan kiszolgálja.

Murakami egy interjújában azt nyilatkozta, hogy olyan író szeretne lenni, aki különbözik minden más szerzőtől, és olyan történeteket tud mesélni, amit rajta kívül senki más. Nos, azt hiszem ez a vágya beteljesedett. Bár a könyv címéből kiindulva azonnal felmerül a kérdés, hogy mennyi hasonlóságot fedezhetünk fel a regény, és Franz Kafka írásai közt, de hamar rá kell jönnünk, hogy a névválasztás inkább csak egyfajta tisztelgés az osztrák író munkássága előtt, és nem célja az utánzás.
" Az embert - persze bizonyos mértékig -
meghatározza a hely, ahol született és
nevelkedett, A gondolkodása, érzései
valahogy kapcsolatban vannak a tájjal,
a hőmérséklettel, a széllel.
Te hol születtél? "
A regényben a macskák képesek a beszédre, és mondanivalójuk is van, de megérteni őket csak Nakata, az értelmi fogyatékos idős úr tudja őket. Két párhuzamos szálon folynak az események, és a szerző természetesen mindig pont ott vágja el őket, amikor a legnagyobb fordulat következik.  Ezzel a módszerrel egyszerre élvezzük a következő történetet, és közben feszülten várjuk mi lesz a folytatása a félbeszakadt cselekménynek. A két vonal kezdetben csak ritkán kapcsolódik egymáshoz, lényegét pedig csak a végén értjük (vagy nem értjük) meg. A főszereplők, Nakata bácsi, és a 15 éves otthonról elszökött Tamura Kafka kapcsolata nem is valóságos, inkább metafizikai jellegű. Az Edward Lorenz által „pillangó-hatásként” elkeresztelt káoszelmélet is szerepet kap az eseményekben. Nakata nem tudja pontosan mit, miért kell tennie, csak azt, hogy meg KELL tennie, mert az általa kiváltott „szárnycsapás” fogja majd a végső eseményeket beteljesíteni. Ennek céljáról és hasznáról sem tud, csak a végzetszerű összpontosítás hajtja őt előre
Az örvény alján találkozik a különös cilinderes állatkínzó Walkerral,  és a vádló bűntudat kíséretében keveredik egyre valószínűtlenebb események közepébe.
Kafka a tengerparton - színházi előadás Oszakában
Nakata bácsi karakterének jellemzését csak egy igen elcsépelt, de mindent pontosan kifejező szóval tudok élni: fantasztikus. Szívből szerethető, még maga a szerző is mélyen kötődött hozzá. A regény elején azt hittem, hogy az otthonról elszökött Tamurát fogom majd igazán kedvelni, de Nakata bácsi annyira tiszta, annyira mentes minden számító emberi gyarlóságtól, hogy a mi nyugati mennyországképünkben is kell hogy legyen egy ilyen hely ezeknek a különleges és rendhagyó szenteknek.
Tamura tudathasadásos „varjúlelkének” önismereti marcangolásai őszinte együttérzésre sarkaltak, és eszembe jutott, hogy vajon a világon hány gyermek nő fel úgy, hogy embert próbáló környezete elviselésére „varjú” barátot idéz meg, aki szereti, és megérti őt…

„Hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak egészen kicsi szeglete, sehol sem találod a helyed. Hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. Ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben… Olyan a szíved, mint hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is.”    Varjú Tamurának

Előzetes...

Hamarosan itt vannak az ünnepek, jönnek az ajándékok, na meg a téli szünet, ezért ismét kiraboltuk a Rukkolát és az antikváriumokat. Íme egy kis szelete annak, milyen könyvekkel fogtok nálunk találkozni:


Szépség, művészet, dráma, szerelem és némi lélekbúvárkodás a következő időszak témája.
És jól látjátok, újra "szürkézünk" is egyet, tekintve, hogy a hazai könyvkiadás egyik példátlanul sikeres, de erősen megosztó ponyvaregényéről alkotott véleményünket kedveltétek a legjobban idén, hát lássuk milyen a folytatás...

2012. november 7., szerda

Ray Bradbury nyereményjáték


A Metropolis Media Kiadó (Galaktika) volt olyan kedves, hogy ismét felajánlott a blog olvasói számára két ajándékkötetet - természetesen a csodálatos Ray Bradbury halálának emlékére megjelentetett novelláskötetből, az Árnyak és rémek-ből. A nyereményre vágyó játékos kedvű olvasóinknak semmi más dolga nincsen, csak három kérdésre helyesen válaszolni - valamint nem sértődünk meg, ha nyomtok egy like-ot a poszt aljánál lévő Facebook Like ikonra is! (Ha nincs FB, csak ezért ne regisztráljatok!)

A könyvben az angolszász fantasztikus irodalom színe java - NEIL GAIMAN • MARGARET ATWOOD • JAY BONANSINGA • SAM WELLER • DAVID MORRELL • THOMAS F. MONTELEONE • LEE MARTIN • JOE HILL • DAN CHAON • JOHN MCNALLY • JOE MENO • ROBERT MCCAMMON • RAMSEY CAMPBELL • MORT CASTLE • ALICE HOFFMAN • JOHN MACLAY • JACQUELYN MITCHARD • GARY BRAUNBECK • BONNIE JO CAMPBELL • AUDREY NIFFENEGGER • CHARLES YU • JULIA KELLER • DAVE EGGERS • BAYO OJIKUTU • KELLY LINK • HARLAN ELLISON - képviselteti magát egy-egy új novellával (összesen 27-el), melyekkel a Mester előtt kívántak tisztelegni. 

Shadow Show
A három kérdésre a helyes választ a blog emailcímére várom - profunduslibrum kukac gmail.com - 11. hó 11. délelőtt 11 óra 11 percig [ha már egyszer tegnap megnéztem a 11-11-11 című horrort - spoiler: ne nézzétek meg, nem jó! - Ellenben ez meg még sokkal rosszabb: 11/11/11!]. A levél címében legyen benne az író neve, a válaszok után pedig ne maradjon le, hogy hová postázhatom majd a nyereményköteteket!!!

A megválaszolásra váró kérdések: 

1. Ray Bradbury - Gonosz lélek közeleg című igazán emlékezetes könyvének címe melyik Shakespeare műből való? (A helyes válaszért el sem kell hagyni a blogot!)
2. A szerző Fahrenheit 451 című, azóta is hihetetlenül népszerű disztópikus műve 1953-ban jelent meg először. Mit jelent a címben lévő 451-es szám?
3. Bradbury 1950-ben írta meg egyik legfontosabb művét, ami azonnal az elismert sci-fi írók közé emelte. Mi volt ennek a regényének a magyar címe?

A felajánlott nyereménykötetekért köszönet a Metropolis Media Kiadónak! 

2012. november 5., hétfő

Michelle Moran: Madame Tussaud - A francia forradalom regénye

Eredeti cím: Madame Tussaud - A Novel of the French Revolution
Első kiadás: 2011.
Műfaj: történelmi regény
Fordító: Bozai Ágota
Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Magyar kiadás: 2012.
Oldalszám: 585

Ki ne hallott volna Madame Tussaud-ról, akinek világhírű londoni panoptikumában manapság turisták milliói fordulnak meg? És ki hallott már Marie Grosholtzról, a svájci származású, ambiciózus fiatal nőről, aki az 1700-as évek végén Párizsban élt? Pedig a két személy egy és ugyanaz. A tehetséges Marie nagybátyjától tanulja meg a viaszszobor-készítés minden titkát. A család panoptikumot tart fenn Párizsban, és a népszerű intézménybe csak úgy özönlenek a látogatók, hiszen ez nem afféle múzeum: itt mindig az aktuális események főszereplőit láthatják viszont, viaszból megformázva. Eseményekben pedig ez idő tájt nincs hiány. Franciaországot éhínség sújtja, a királyi családot mind hevesebb gyűlölet övezi, és rövidesen kitör a forradalom.
 Marie-nak, aki nem csupán a királyi családdal áll közvetlen kapcsolatban, de a forradalmi vezetők többségét, köztük Robespierre-t, Marat-t, Desmoulins-t, Lafayette-et is jól ismeri, ügyesen kell lavíroznia a napról napra változó politikai helyzetben. Fejek hullanak, tombol a terror, az emberi élet mit sem ér. A véres leszámolások közepette Marie is megalkuvásokra kényszerül, ám eljön a perc, amikor szembeszáll a kegyetlen hatalommal és csak a szerencsén múlik, hogy ez a döntése nem a guillotine alá juttatja, hanem végül is a híres Madame Tussaud-vá teszi. Michelle Moran fiatal kaliforniai író történelmi regények szerzőjeként vált népszerűvé, történetei számos nyelven olvashatók.


A könyvről:
Michelle Moran ezúttal nagyon
szépet alkotott
Margaret Thatcher, a Vaslady egyszer azt találta mondani, hogy forradalmakat az állástalan szociológusok csinálják. 
A francia forradalom idején ez a tudományág még nem létezett, de fogantatásának köze van a francia eseményekhez. Olyan mellőzött értelmiségiek mint Marat, Danton, Robespierre, Mirabeau, vagy Desmoulins kiélezett helyzetben kezdtek el gondolkodni, és eszméiket terjeszteni.
A siker szinte biztos volt. A király - XVI. Lajos karakter nélküli, erőtlen uralkodó volt, felesége Marie Antoinette pompakedvelő szokásai pedig csak ingerelték a nélkülöző tömeget. Közben az államkincstár lassan kiürült (nem mintha tele lett volna, hiszen az elődök gondoskodtak a kimerítéséről), ami megmaradt az kellett a parazitaként élősködő udvaroncok eltartására, a nép pedig éhezett. Hogy változásokra volt szükség, az tagadhatatlan tény, és a nagy gondolkodók, kiötölték, hogy mégsincs ez így jó, és szerettek volna némi beleszólást - és persze hatalmat, az ország ügyeinek intézéséhez. Nagyjából így foglalhatjuk dióhéjba a forradalom előtti feszült helyzetet.
Míg ma a tömegek gyors szervezése a Facebook, és az sms segítségével történik, akkortájt a röpiratok voltak használatosak. A pamfletkiadás igazi hatalom volt, hiszen ezekben tudtak befolyást gyakorolni a tömegekre, akik aztán később végrehajtották azt amire fel lettek heccelve. A paranoid tömegpszichózis jelensége, mint minden összeverődött bandában, itt is jól kivehető. Egy-egy hívószó szinte lavinaszerű terrorhullámot indíthat el, ahogy ez gyakran meg is történt azokban a vérzivataros időkben. A demoralizált csőcselék kontroll nélkül fosztogatott, erőszakolt, besúgott. Bizonytalanság, szorongás és reménytelenség töltötte el az erőszakhullámtól megrettent lakókat, akik inkább a tömeggel tartottak, semhogy annak áldozatává váljanak.
A francia vezetőség megittasulva a vértől, és saját dicsőségétől, elvakultságában legyőzhetetlennek híve magát gyorsan hadat is üzent Angliának, Hollandiának. Újraírják a naptárt, és új időszámításba kezdenek a Nemzeti Konvent határozata alapján. Még épp csak a második évet írják, hiszen az új éra kezdete Franciaország köztársasággá nyilvánításának napja. 

2012. november 3., szombat

Einstein titkai


Egyre több érv szól amellett, hogy Albert Einstein valójában egy zseniális autista volt. Érzelmi elköteleződési problémáira utal, hogy Einstein nem mutatott különösebb felelősségérzetet közvetlen családja iránt, bár egész életében az emberiségért dobogott a szíve. Nem foglalkoztatta házasságon kívül, későbbi feleségétől, Mileva Marictól született gyermeke sorsa, akit Mileva Szerbiába visszavonulva szült meg és adott örökbe. A dolog annál is furcsább, mert a kislány 1902-ben született, s Einstein pedig 1903-ban elvette Milevát. (A kislány sorsáról semmit sem tudni, feltehetően árvaházban halt meg.) De ez a házasság sem valami vak szerelem szülötte volt, sokak szerint feleségét is azért „szerette meg", mert évfolyamtársak voltak a főiskolán, és vele éjt-nappallá téve lehetett a fizikáról beszélgetni. Levelezésük alapján feltételezik, feleségének nem kis szerepe lehetett a relativitáselmélet kidolgozásában, s talán ezért is adta neki oda Einstein válásukkor a Nobel-díj teljes összegét. Einsteint, ahogy kezdett befutott híresség lenni, felesége és két fia nem sokat látták odahaza. Később, válásuk után Einstein feleségül vette elsőfokú unokatestvérét, Elsa Lowenthalt. Állítólag nagy volt a szerelem, amit Elsa több éves, odaadó betegápolásával ért el, de sem a szerelem, sem a hála nem gátolta meg Einsteint abban, hogy rendre meg ne csalja feleségét. Mindez persze lehetne bohémság is, de más szempontból az érzelmi elköteleződés hiányát jelzi.
Mileva Maric, azaz
Mrs Einstein, a zseni első
felesége
Felnőttkorában emberi kapcsolataiban kifejezetten ügyetlen volt, nyers, szókimondó, tapintatlan, amit a zseni különcségének számlájára írtak. Barátaival mindig tudományos eszmecseréket folytatott, s nem intimitásokról beszélgettek. Einstein nem tudott „csak fecsegni", ez általában nehézséget jelent az Asperger-szindrómásoknak, mert nem értik, mire jó ez. Philipp Frank barátja és életrajzírója írta róla, hogy „szenvedélyesen érdekelte minden idegen sorsa, de egyből visszahúzódott kagylóhéjába, ha a kapcsolat intimmé kezdett válni."
Einstein gyermekkorában magányos volt, kortársaival nem barátkozott, egyedül építgetett otthon tizennégy emeletes kártyavárakat, vagy fel-alá masírozva dobolt játékdobján. Kortársai kinevették, csúfolták, lökött fickónak tartották. Tanulási és beilleszkedési nehézségei miatt éveken át magántanulóként végezte az elemit, a gimnáziumból meg kibukott. Később főiskolai felvételije sem sikerült, úgyhogy csak egy év múlva kezdhette el tanulmányait. Mindez a szociális alkalmazkodás zavarára és az egyenetlen szellemi fejlődésre vall.
Einstein Elsa Lowenthallal
Az Asperger-szindrómásokra jellemző felfokozott és gyerekes igazságérzet őt is jellemezte, már gyermekkorában is vég nélkül vitatkozott tanáraival, s részben ezért is tanácsolták, hogy inkább legyen magántanuló. Életében 195 politikai kiáltványt írt, mindig felemelte szavát minden szabadságjogot érintő kérdésben, küzdött az atombombáért, majd az atombomba ellen, a zsidóság felszabadításáért, a négerek jogaiért, de sokszor rossz helyen, rossz időben nyilatkozott, ami viszont láthatóan nem érdekelte. Az FBI mindenesetre vaskos dossziét vezetett róla, mint megbízhatatlan kommunista szimpatizánsról, hírneve azonban megvédte a közvetlen támadásoktól.
Einstein rendkívül zavaros előadó volt, feltehetőleg azért, mert nem tudott figyelni a hallgatóságra. Egy zseninek persze mindent megbocsátanak. De hogy miről is lehetett szó, azt Temple Grandin, egy másik híres aspergeres esete illusztrálja: mikor előadott, nem is nézett hallgatóira, s nem figyelt arra, értik-e, amit mond. Valahogy így lehetett Einsteinnel is.
Einstein élete utolsó harminc évében már semmit nem alkotott, idejét egyszerűen tudományos rögeszméjének, az egységes mezőelméletnek szentelte. Nobel-díjasként Princetonban ezt megtehette.

A nő felemelkedése és tündöklése
Szendi Gábor nyomán

2012. november 1., csütörtök

William Somerset Maugham: A színes fátyol


Eredeti cím: The painted veil
Első kiadás: 1925
Műfaj: szépirodalom
Fordító: Schmidt József
Kiadó: Fiesta Kft.
Kiadás éve: 2001.


A fordulatokban bővelkedő szerelmi háromszög történet gyarmati környezetben, az egzotikus Kínában játszódik. A megcsalatást leleplező és kiengesztelődni képtelen férj kettős öngyilkossági szándékkal egy kolera sújtotta városba viszi feleségét. Kettejük vívódása, lelki fejlődésrajza a regény. A regény 1934-ben készült amerikai filmváltozatában Greta Garbo tette emlékezetessé Kitty alakját.
"Egy napon észrevette, hogy már egy hete nem gondol Charlie-ra, s nem is álmodik vele. Szíve hirtelen megdobbant: kigyógyult! Közönyösen tudott róla gondolkozni. Már nem szerette. Ó, mily megkönnyebbülés! Különös volt visszaemlékezni rá, hogy mennyire epekedett utána; azt hitte, hogy az élet ezentúl nem nyújthat neki egyebet szenvedésnél. És most már nevetni tudott. Milyen hitvány alak is volt ez a Charlie! Milyen bolond volt ő! Most már alig értette, mit szerethetett rajta... „Szabad vagyok” gondolta, „végre szabad, szabad!” 

A 2006-os filmfeldolgozás egyik betétzenéje Eric Satie-től:
Heraclassic Erik Satie - Gymnopedie No.1 Lent Et Douloureux (HC0005P) by heraclassic

A könyvről...
William Somerset Maugham
(1874 - 1965) 

Adott egy kor, amikor a jó (és kevésbé jó) családból származó lányok túlélése a megfelelő házastárs megválasztásán múlik. A házastársi intézmény inkább gazdasági közösség, mint kölcsönös vonzalmon alapuló szerelmi viszony végső beteljesedése. A történetben Kitty a lassan már vénlánynak minősülő életigenlő, kalandkereső, ifjú nagyvilági hölgy megtapasztalja, hogy családja számára már inkább teher, mint gyönyörűség. A társadalmi konvenciók, és a család nyomására igent mond Walter Fane kutatóorvos leánykérésére, és a szokásoknak megfelelően engedelmesen beáll a házasság oltárán szentesített kitartott feleségek sorába. Belseje azonban forrong, és kiutat keresve szenvedélyes viszonyba bonyolódik Charlie-val a helyi szívtipróval és ezzel kezdetét veszi a dráma.
Banális történet úgyebár… illetve az lenne…, ha egy középszerű író fejéből pattant volna ki az ötlet, de W. Somerset Maugham angol regényíró tollából igazi klasszikus született.

2012. október 27., szombat

Charles Dickens: London aranykora és más karcolatok


A fordítás alapjául szolgáló művek: Sketches by Boz, "Gone Astray" and Other Early Papers from Household, Selected Short Fiction
Műfaj: szépirodalom
Első kiadás ideje: 1836
Fordítók: Bujdosó István, Farkas Nóra, Maráczi Géza, Wiesenmayer Teodóra
Kiadás ideje: 2012
Oldalszám: 186 

Időutazásra csábítjuk az olvasót: ha elmélyed ebben a könyvben, egy jó szemű, csillogó humorú fiatal újságíró, Charles Dickens lesz az útikalauza, akitől megtudhatja, milyen volt London a magyar reformkor idején, közvetlenül Viktória királynő korának küszöbén, az ugrásszerű ipari fejlődésnek és a gyarmatosításnak köszönhető szédületes növekedés kapujában. E finoman megrajzolt londoni életképek megmutatják, hogyan éltek az egyházközségek finom, intrikus hölgyei, a nyomornegyedek szegény munkásai és a "boltosok nemzetének" boltosai. Londont a szerzővel bejárva láthatjuk, hogyan szórakozott a cirkuszok és vásárok közönsége, hogyan tengődött a zálogházaké, hogyan sínylődtek a hírhedt Newgate börtön rabjai.  Miközben megismerkedünk a város jellegzetes karaktereivel és intézményeivel, utcáinak mindennapi életével, felfedezhetjük azt is, hogy mitől volt olyan radikálisan új a karcolatait "Boz" álnéven publikáló ifjú Dickens látásmódja, stílusa és humora, ami oly ösztönzően hatott nemcsak a magyar irodalmi újságírás megteremtőire, az "életképírókra" - Nagy Ignácra, Kuthy Lajosra -, hanem regényíróinkra is: Jósika Miklósra, Eötvös Józsefre vagy az ifjú Jókai Mórra. 

A könyvről
Mindennapi élet és hétköznapi emberek...
Az első kiadás 1836-ból
1836-ban járunk, IV. Vilmos, a tengerész király a halálán van és örökös hiányában az ifjú, alig tizennyolc éves hercegnő, Viktória a trón várományosa, amikor a 34 éves, frissen nősült „Boz” válogatást jelentet meg addigi újságcikkeiből. Hogy ki is ez a titokzatos "Boz", azt csak kevesen tudják. Álnéven publikál, avagy sem, – ha a kritikusok áldását teljesen nem is, de az olvasók kegyeit végérvényesen elnyerte. A Twist Oliver páratlan sikere után azonban megjött az önbizalom is, és munkáit ezután már a saját nevével fémjelezte, ami nem volt más, mint Charles Dickens.
Nagyon kevés írónak adatott meg az a kitüntetés, hogy egész életét és munkásságát nagyjából elismertségben töltheti, Dickens egyike volt ezen kiválasztottaknak. Közönsége egy pillanatra sem pártolt el tőle annak ellenére, hogy időnként őt is megcsipkedték a tintájukat vitriolba mártogató kritikusok. A fanyalgók szerint Dickens Úr túl sokat ír, túl gyorsan…
A fiatal Charles Dickens
„Ha sokáig így folytatja, nem kíván jóstehetséget, hogy sorsát előre megmondjuk – mint a röppentyű, úgy száll föl, és mint a lőporos rúd, úgy fog leesni.” – kritikusa azonban tévedett. Dickens művei nem talmi csillogásba burkolt kérész életű jól promotált divatkönyvek voltak, kiállták az idő próbáját. Sőt azon ritka szerzők közé tartozik, akiknek műveit anyanyelvén, közel másfél évszázaddal a halála után is – hiánytalanul beszerezhetjük a könyvesboltokból.
Szomorú tény azonban, hogy a kiérdemelt, de gyorsan jött hírnév alaposan megtépázta az író idegeit és sokszor nézett a pohár fenekére is. Megélte a szerelmet, a bukást, a magányt, az őrületet, és senki sem tudott jobban azonosulni a kitalált karaktereivel, mint ő. Élete vége felé számos felolvasóestet tartott. Egy emberként volt képes megjeleníteni mind a jó, mind a gonosz karaktereket, mindezt úgy, hogy közönsége zokogva tapsolta az ünnepelt szerzőt.


2012. október 22., hétfő

Dizájn: Könyvtartók

A kóros időhiány következtében kicsit háttérbe szorultak a könyvajánlók, de jelentem, az őszi szünetnek ezennel vége, és hamarosan jobbnál jobb könyveket fogok a figyelmetekbe ajánlani.
Addig is míg írok, íme egy kis összeállítás a dizájn blokkba, a régi és új könyvtartókról. Az ember azt gondolná ez is csak úri hóbort, azonban egy-egy komolyabb betegség, munka, vagy épp főzés közben egészen praktikus darabok lehetnek.


2012. szeptember 27., csütörtök

André Castelot: Joséphine


Eredeti cím: Josephine
Műfaj: Szépirodalom / Életrajz
Fordító: Somogyi Pál László
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás ideje: 2012.
Oldalszám: 630 

"Trois-Ilets, egy kis falu Martinique szigetén, 1778-ban. A híres karibi jósnő, Eliama kunyhójába két fiatal lány lép be. A jövőjükre kíváncsiak. A látogatók egyikét jól ismeri a jósnő. Marie-Rose Tascher de la Pagerie, a közeli cukornádültetvény urának tizenöt éves leánya ő. Eliama hosszan fürkészi a felé nyújtott reszkető tenyeret, aztán felemeli a tekintetét, és csodálattal néz a fiatal lányra. – Nemsokára férjhez mész - mondja halkan–, ez a frigy nem lesz boldog, megözvegyülsz, és akkor… akkor több leszel, mint egy királyné!"

A jósnő igazat mondott. Marie-Rose egy boldogtalan házasság után valóban többre vitte, magasabbra jutott még egy királynénál is. Császárné lett belőle, a franciák első császárnéja, Joséphine néven. A bájos, szeretetre méltó, eszes kreol nő 1796-ban ment feleségül Napóleon Bonaparte, illetve akkor még Napóleon Buonaparte tábornokhoz, akinek ha nem is mindig hű, de ügyes és hatékony segítőtársa volt a hatalomhoz vezető úton. 

S bár Napóleon 1809-ben elvált tőle, mert Joséphine nem ajándékozhatta meg a várva várt trónörökössel, a franciák császára első hitvesére emlékezve őszintén, szívéből mondta: "Páratlan Joséphine! Minden nő közül őt szerettem a legjobban." 

Erről a különleges képességű és sorsú, népek-nemzetek történelmét formáló-befolyásoló szépasszonyról szól a kiváló francia történész, André Castelot tudományos igényű, ám vérbeli szépíróhoz méltóan érzékletes, színes, már-már mesébe illő fordulatokban, intimitásokban s eleddig ismeretlen részletekben bővelkedő monográfiája.

André Castelot (1911-2004)
Francia író, történész, forgatókönyv író

Könyvajánló:

Dr. Lux Elvira neves szexuálpszichológusunk egy előadásán azt mondta: "A Csipkerózsikák ideje kérem lejárt!" Az új korszakban egy sikeres nő nemcsak ápolt és jó megjelenésű, hanem a külcsínt és belbecst úgy promotálja, akár egy népszerű árucikket. Képes felkelteni a férfiak figyelmét, ébren tartani érdeklődését, és a nyüzsgő rózsalovagok, és nímandok közül oly módon választja ki jövendőbeli partnerét, hogy az azt higgye, ő volt a hódító.

És hogy jön ez a történet a könyvhöz? A válasz egyszerű. 249 évvel ezelőtt a távoli Martinique szigetén egy rabszolgatartó-cukornádtermesztő farmon született egy színes bőrű kislány, aki  nem csak ismerte azt a mondatot, amit pár évszázaddal később Elvira néni egy neonvilágítású modern  tanteremben  az önazonosságukat kereső nőknek tanított, de eszerint is élt. Stratégiája olyannyira dicsőséges volt, hogy ő lett Franciaország első császárnéja. Marie-Rose Tascher de la Pagerie életének diadalmenetét kíséri végig az szerző, aki férje Alexandre de Beauharnais révén teszi meg az első lépéseket a trónhoz vezető hosszú úton. Társa vezeti be a társaságba, de a kis Marie-Rose műveletlenségénél csak harsánysága volt visszatetszőbb. Az akkor még romantikus álmokat dédelgető ifjú hölgy reményeit ez a velejéig erkölcstelen férfi örökre szétzúzta. Ivott, nőzött, lelki nyomorúságban tartotta a lányt, aki a válás után lelki sebeit egy zárdában gyógyíttatta. 
Marie-Rose Tascher de la Pagerie-ből Joséphine

Saját tanulatlanságának felismerése már szinte felért a fél gyógyulással. Tudta, hogy változnia kell, soha többé nem hajlandó kiszolgáltatni magát egyetlen férfinek sem. Kitanulja az úri viselkedést, olvas, és beszédórákat vesz...


"Rose szabad, szereti a szerelmet, és ha azt mondják neki, hogy szép és kívánatos, szégyenkezés nélkül odaadja azt, amit kérnek tőle. „Beauharnais asszonyt - meséli a kortárs Albert de Lezai-Marnésia - laza erkölcse, nagyvonalúsága, természetes jósága tette oly vonzóvá sokak szemében, reputációját nem árnyékolta be semmi, legalábbis az idő tájt, és kapcsolatai a kor több befolyásos férfiújával lehetővé tették számára, hogy nagy szolgálatot tegyen másoknak."

Később nagyvilági életet él, szeretőket tart, de közben szeretettel, és odafigyeléssel neveli gyermekeit. Napóleonnal való első találkozására nem is emlékszik, pedig be lettek mutatva egymásnak. Látóterébe csak akkor kerül majd be a "korzikai", mikor ígéretes partinak tűnik a feltörekvő, de külsőleg igen jelentéktelen fiatalember. Kapcsolatuk annál mélyebb, minél magasabbra ível Napóleon karrierje, legalábbis a külső szemlélőknek..., hiszen Joséphine megtartotta szeretőjét, fürdőzött hírhedt férje dicsőségében, és megszámlálhatatlan mennyiségű pénzt költött.

2012. szeptember 24., hétfő

Tövis a testben... Eredményhirdetés

Ezúton is tisztelettel köszönjük a David Herber Lawrence játékban való részvételeteket.


A helyes megfejtés a következő volt:
A Geopen Könyvkiadó 2011-ben jelentette meg a Tövis a testben című kiadványukat. A szerző igencsak hányattatott élete során két kiváló írótársától kapott támogatást Aldous Huxleytól és E. M. Forstertől. Édesapja bányász volt, műveire erőteljes hatást gyakorol gyermekkora nyomorúsága és a bányásztelepek különös intim világa.
D.H. Lawrence nem élhette igazán meg nemzetközi sikerét, és a hazájában való elismerést, 45 évesen hunyt el, tüdőbetegségben. Könyvét Balázs Éva és Mesterházi Mónika fordította.

2012. szeptember 17., hétfő

Nyereményjáték ! Nyerd meg te is D. H. Lawrence könyvét.



Kedves Olvasók!

Megnyerhetitek David Herbert Lawrence: Tövis a testben című könyvét, ha az alábbi kérdésekre helyesen válaszoltok:

1. Mikor jelent meg a Tövis a testben című könyv?

2. Ki volt az a két neves író, akik tisztelték, és kiálltak D.H. Lawrence mellett?

3. Mi volt a foglalkozása D.H. Lawrence édesapjának?

4. Hány éves korában hunyt el a szerző?

5. Kik fordították a köteten szereplő novellákat?

A válaszokat az alábbi blogbejegyzésben olvashatjátok ITT.

A játék 1 hétig, azaz szeptember 27-ig tart. A válaszokat a facebook oldalunkon várjuk: (kattints a linkre)

Csak a Nyereményfelhívás alatt megjelenő válaszokat tudjuk követni! Ezért ügyeljetek arra, hogy NE a megosztásokban válaszoljatok, hanem a PROFUNDUS LIBRUM facebook oldalán.

A helyesen válaszolók válaszolók közt a GEOPEN Könyvkiadó felajánlásában 3 példányt sorsolunk ki  David Herbert Lawrence: Tövis a testben című  könyvéből.