A könyv ami megrengette a világot

Harriet Breecher Stowe

1862-ben egy késő délutáni napon Abraham Lincoln a Fehér Ház egyik irodájában olvasott, mikor az ajtón belépett egy nagymamaszerű asszonyka. Az elnök felpillantott az újságjából, végignézett az öregasszonyon, majd nagy lapát kezeibe vette a hölgy apró kacsóját, és érzelmektől elfúló hangon ezt mondta: "Szóval ez a kis hölgy írta azt a könyvet, amiből ez a nagy háború lett!"

A hölgy aki félénken pillantott fel Lincolnra... ő volt Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátya kunyhója című könyv szerzője.

És valóban... A "kis hölgy" könyve tényleg vihart aratott! Megjelenésekor mindössze néhány hét alatt 10 000 példány fogyott el belőle, két éven belül pedig 20 nyelvre fordították le.  A 19. században a legnagyobb példányszámban eladott könyv volt a Biblia után, és nem kis része volt az amerikai polgárháború kirobbanásában.

Ez a múlt... és a jelen?

Az amerikai iskoláknak megvan a joga „szülői kezdeményezésre”, hogy eltávolítsanak némely könyveket a könyvtáraikból. A Tamás bátya kunyhója is - főleg a déli államokban - ilyen tiltólistán van a 21. században. (Ahogy Orwell 1984, Margaret Mitchell Elfújta a szél, Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől, J. D. Salinger Zabhegyező című könyve is.)

A könyv 1853-ban érkezett Magyarországra, és az első teljes fordítás Irinyi József tolmácsolásában került az olvasók elé. Bár Beecher Stowe a könyvét felnőttekenek írta, sorra jöttek a butított változatok, és ma a könyv az ifjúsági irodalom témakörébe sorolandó.

Minden hibája ellenére is méltánytalan bánásmód!
A Tamás bátya kunyhójáról nem ez lesz az első és utolsó bejegyzésem. Amerika egyik legnagyobb hatású propaganda regénye azért különösen fontos, mert nem túl sok olyan könyvet sorakoztathatunk fel a világirodalomban, ami ekkora hatással lett volna a társadalomra, és a történelem alakulására. 

A továbbiakban pedig egy kis ínyencséggel szeretnék szolgálni nektek. Irinyi 159 évvel ezelőtti előszavát olvashatjátok. Azon kívül, hogy ékes, ízes magyarsággal fűszerezett remek - de sztereotípiáktól sem mentes írás -, feltárja előttetek a polgárháborúhoz vezető eseményeket, a szerző személyes élményeit és tevékenységét, részleteket tudhattok meg a rabszolgaság intézményének szabályairól. A régies nyelvezet miatt talán kicsit nehezebb olvasni, de nagyon megéri!

--------------------------------

TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJA

VAGY,

NÉGER ÉLET A RABSZOLGA TARTÓ AMERIKAI ÁLLAMOKBAN

BEECHER STOWE HENRIETTE

után

ANGOLBÓL, IRÍNYI JÓZSEF.

ELŐSZÓ

Könyvjelzők régen, és ma...

A világ egyik legrégibb könyvjelzője 

A könyvjelzők története szorosan összekapcsolódik azok terjedésével, és fejlődésével.

Már a középkori monostorokban is használtak csíptetőt a tekercsekhez, melyek először bőrből, majd vékonyra lapított fémből készültek.

Reneszánsza viszont a viktoriánus korra tehetők, amikor az elegáns selyemzsinóros grafikáktól kezdve, a hímzéses textíliák, a gyöngyház berakásos fémek, és az elefántcsontból faragott cameok voltak divatosak. A  századforduló után - talán a történelem dübörgésének köszönhetően - a kard és korona alakú fémcsíptők örvendtek nagy népszerűségnek.

Régen egy-egy könyvékszer élete végéig elkísérte tulajdonosát, de ahogy a világ is felgyorsult és fogyasztókká váltunk, a könyvjelzőinket is - ha van egyáltalán - eszerint alakítottuk.

A mutatós, de leginkább ötletes papírcsodák könnyen kezelhetőek, és bármikor pótolhatóak. Mindent elsöprő előnye azonban, hogy a kreativitás határa a csillagos ég. Íme néhány példa. Régen, és ma...

Előzetes

Összegyűjtöttem azokat a könyveket, amikről hamarosan írni fogok. Az év első felében olyan markáns témák vonultak fel előttem, mit a háborúk, a rabszolgaság, egyéni és családi drámák... ezért némi lazítás szükségeltetik. A második féléven is marad a történelem, de kiegészül most a klasszikus romantikával, természettel és pszichológiával. A lista nem teljes, bármikor eléjük furakodhat egy meghívatlan vendég.

Isabel Allende: Távoli sziget

Eredeti cím: La isla bajo el mar

Első kiadás: 2009.

Műfaj: Kortárs szépirodalom

Fordító:  Dornbach Mária

Kiadó: Geopen Könyvkiadó

Kiadás ideje: 2012.

Oldalszám: 479

Zarité rabszolgának született az 1700-as években, a karibi Saint-Domingue szigetén. Kilencévesen háziszolga lesz, így nem kóstol bele a cukornádültetvények kíméletlen munkájába. Természetes szépsége azonban másfajta kizsákmányolásra kárhoztatja, de ő vigaszra lel az afrikai dobok ritmusában, a testében lüktető táncban és zenében, a voodoo szertartásokban. Ő a gyarmati társadalom tükörképét nyújtó regénybeli kis világ központi alakja, aki fontos szerepet játszik a francia Valmorain gazda, beteges spanyol felesége és érzékeny kisfiuk, a bölcs Parmentier doktor, a szépséges mulatt kurtizán, Violette, a néger javasasszony, Rose mama, valamint a lázadó rabszolga, Gambo életében. A fehérek, feketék, mulattok összefonódó sorsának hátterében zajló események rabszolgalázadásba torkollnak, és a földig rombolt szigeten eluralkodik a kegyetlen bosszú. A rabszolgalány gazdájával New Orleansba kényszerül, hogy ott kezdjenek új életet. 

A fájdalmakon, szerelmeken, kiszolgáltatottságon és függetlenségen felülemelkedve Zarité bölcs derűvel tekint végig életén és megállapítja: jó csillagzat alatt született. A világhírű chilei Isabel Allende magával ragadó, színes, lebilincselő stílusban mesél rendkívüli erejű hősnőjéről, aki a legkegyetlenebb körülmények között is képes megőrizni önmagát, hitét, kivívni a szabadságot és megtalálni az élet értelmét.

A könyvről...
A Távoli szigettel való találkozásom tipikus példája annak miért is jó néha elkalandozni a könyves blogok világába. Erika Sorolvasójában láttam meg a Lelkem, Inés című könyvet, és annyira szimpatikusan írt róla, hogy azonnal felvettem az olvasási listámra. Közbejött egy kis nyaralás, ami pont jó ürügy volt arra, hogy beadjam a családfőnek, miért is kell mindenképp megajándékoznom magam mégegy könyvvel. Sajnos azonban Inés már elfogyott, ezért levettem a polcról egy másik Allende könyvet, amiről még semmit sem tudtam. Gondoltam akkor kezdjük a megismerkedést ezzel...
Jelentem a találozó kiválóra sikeredett, az első oldalak után magával ragadott a történet.

Isabel Allende és Barack Obama. Haitiről és a mulattokról
szóló regénye az elnöki palota kapuit is megnyitotta előtte.
A fél és negyedvér közösségek hálásak, hogy maradandó
emléket állított őseiknek Zarité történetén keresztül.

Az iskolai történelemoktatásban a rabszolgasággal leginkább csak említésszinten foglalkozunk. Pedig itt volt már Alex Haley Gyökerek című könyve, és  Lobagola fantazmagórái..., de mégis a nagy áttöréshez egy szappanopera kellett. A Rabszolgasorssal ért el hozzánk először a harcos abolicionizmus szelleme. Talán emlékeztek ti is, mikor együgyű lelkek népes serege - akik képtelenek voltak különbséget tenni a televíziós sorozat, és a valóság között - azonnali gyűjtőakciókat szerveztek Isaura kiszabadítására, elvége a (akkor) 20. században élünk... mégiscsak türhetetlen Leoncio embertelensége!?!
Komolyra fordítva a szót... az emberiség történetének számos gyalázatos korszaka van, ezek közül az egyik legmegrendítőbb intézmény a rabszolgaság. Azt hiszem sosem fér a fejembe, hogy voltak képesek eleink ennyi kegyetlenségre és részvétlenségre. A könyv ezt az embertelen drámát próbálja feldolgozni,  Haiti rabszolgáinak, és New Orleans menekültjeinek történetét írja le. Az író könnyed stílusa könnyen befogadható, és megrázó formában tárja elénk a nagy igazságot az emberben szunnyadó, majd feltörő gonoszról. Akárcsak a már korábban említett Gyökereknél, a hatás itt is azonnali, és  erőteljes. Még egy fehérnek is nehéz kivülállóként szemlélni a kislány hányadtatásait, hát még egy mulatt közösségnek, akinek felmenői közt számos kis Zarité élt hasonlóan megalázó körülmények között. A kislány túlélte az ember alkotta poklot, - nem csak testileg, de morálisan is, az egyszerű ember csodás erejével, elszántságával, és utódai életben tartásának mindent elsöprő igényével. 

Mika Waltari: Szinuhe

Eredeti cím: Sinuhe, Egyptiläinen
Első kiadás: 1945
Műfaj: Szépirodalom /történelmi regény/
Fordító:  Gombár Endre
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás ideje: 1964, 1968, 1978, 1985, 1995, 1996, 1998, 2003, 2005, 2012.
Oldalszám: 728

A neves finn író regénye az ókori Keletre viszi el az olvasót. Szinuhe, a fáraó barátja és orvosa beszéli el életének eseményekben bővelkedő, fordulatos történetét. Szavai nyomán megelevenedik előttünk az akkori nagyvárosok, Théba, Babilon, Kréta lüktető, színes világa, feltárulnak a fáraó aranyházának titkai és a kikötőnegyedek sikátorainak élete. Szinuhe nyitott szemmel jár a fény és a nyomor közepette. Látja az elnyomottak görnyedező hátát, hallja a hatalomért vívott öldöklő harcokban az emberek halálhörgését. Életére kezdettől fogva egy súlyos rejtély nehezedik, amely magányossá teszi, és sok keserű tapasztalata után még magányosabb lesz.
De a végső kétségbeeséstől megóvja mély humanizmusa, s ez ad neki erőt, hogy minden tudásával egy ellenséges, értetlen világban is az igazságot szolgálja.

A találkozás...

Waltari rendkívül termékeny és sokoldalú író, a

Szinuhe a legismertebb történelmi regénye. A finnek

könyvespolcán mindenhol ott sorakoznak kötetei.

El kell mondanom, borzasztó elfogult vagyok ezzel a művel. Pedig fel sem volt véve az olvasási listámra, de annakidején megfogadtam, hogy időnként hagyom magam sodródtatni az árral, és olyan könyvekbe is belefogok amiket nem én választok, hanem egyszerűen valami megmagyarázhatatlan karmikus okból kifolyólag keresztezik az utamat, és ők választanak engem. Ilyen fantasztikus találkozás volt Amadea révén Robert Schneider: Álomnak fivére című könyve, és most a Szinuhe. Aki ezt a bejegyzést elolvassa, érezni fogja, hogy a könyv a szívügyem, ezért sok háttér információt igyekszem adni róla, és úgy mesélem el az élményeimet, hogy abból a poszt olvasója pontosan tudja majd neki szól-é ez a könyv, avagy sem...

“Én, Szinuhe, az vagyok, akivé saját cselekedeteim tettek..."

Az ihlet...
1922-őt írunk. Howard Carter régész feltárja az egyiptológia történetének egyik leggazdagabb leletét. A szenzációs felfedezés futótűzként terjedt a világban, az emberek lázban égtek, és mindent tudni akartak az ókori civilizációról. Az alig 14 éves finn Mika Waltarihoz is eljut a hír a Királyok völgyének elképesztő gazdagságáról, és páratlan szenvedéllyel és lekiismeretességgel lát neki, hogy kielégítse tudásvágyát. Ekkor még nem tudja, de a KV62 feltárása megpecsételte a sorsát, mert  alig 23 év múlva Tutanhamon és Horemheb története az ő nevét is halhatatlanná teszi. 

Ehnaton fáraó mellszobra a párizsi Louvre-ban

Szinuhe története először a hieroglifákon jelent meg, sokáig úgy tartották, hogy valós elbeszélés lehet, de mára ezt sokan cáfolják. Mindenesetre a legrégibb irodalmi alkotás szereplői nagyrészt valós történelmi személyek, tetteiket, gondolataikat kőbe vésték, és ez adta az alapötletet is ehhez a kiváló regényhez.

"Tudd meg azt is, hogy az a nép, amely mindent elhisz, amit mondanak neki, olyan, akár az ökörcsorda, melyet botokkal hajtanak, vagy a birkanyáj, amely gondolkodás nélkül követi a vezérkost bárhová." 

Idézetek: Mika Waltari: Szinuhe

Lomb Kató: Így tanulok nyelveket - Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései

Kiadás: 1970, 1972, 1990, 1995, 2008

Műfaj: ismeretterjesztő

Sorozat: Aranytoll

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó 

Oldalszám: 159

Ha valahol nyelvismereteimre kerül a szó, az emberek mindig ugyanazt a három kérdést intézik hozzám. Én mindig ugyanazokat a válaszokat adom. Ezt a könyvecskét azért írtam meg, hogy kollektíven felelhessek rájuk. 1. kérdés: Lehet-e tizenhat nyelven tudni? Válasz: Nem, nem lehet. Legalábbis egyforma színvonalon nem. Anyanyelvem csak egy van: a magyar. Az orosz, angol, francia és német a magyarral egyszerre él bennem. Ezeket bármely kombinációban, azonnali „váltással” fordítom egymásra. Olasz, spanyol, japán, kínai vagy lengyel nyelvi feladatok esetén fél napot szoktam szentelni jegyzeteim átnézésre és a tanultak felfrissítésére. A többi hat nyelven csak szép- és szakirodalmi fordítási gyakorlatom van. 2. kérdés: Miért nem vállal nyelvoktatást? Válasz: Nem ez a mesterségem. A tanításhoz nem elég, hogy az ember egy sereg nyelvet elsajátított. Ha a statisztikai adatok gyűjtőiben több humorérzéket sejtenék, az összeíróívek „foglalkozás” rovatába azt írnám: „nyelvtanuló”. A tanítás más szakma. Biztosan van a világon sok szerencsétlen ember, aki több hasműtéten esett át. Mégsem adná senki kezükbe a kést azzal, hogy annyi tapasztalatot szereztek, most már nyugodtan elvégezhetnek maguk is egy operációt. 3. kérdés: Kell-e nyelvtehetség ahhoz, hogy az ember ennyi nyelvet meg tudjon tanulni? Válasz: Nem, nem kell. 

A művészeteket kivéve minden emberi tevékenység eredménye az érdeklődés intenzitásától és a befektetett energia mennyiségétől függ. Aki szívesen bolyong a szavak és gondolatok erdejében, az biztosan célhoz ér. Saját tapasztalataimból szűrtem le ezt a következtetést; megfigyeléseimről szeretnék beszámolni e kis könyvecskében. Fogyatékosságai az én hibámból születtek. Érdemeiért azoknak jár elismerés, akiket idéztem. Olvasóimnak szeretetébe ajánlom.

"Azért tanuljunk nyelveket, mert a nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni. Ha valaki csak kicsit tud hegedülni, hamar be fogja látni, hogy a környezetének szerzett kínos percek nem állnak arányban azzal az esetleges örömmel, amelyet a kontár játék neki magának  szerez. Az orvostudományban „kicsit jártas” ember sokra nem viszi, és ha tudását értékesíteni akarja, még be is csukják mint kuruzslót. Egyedül a nyelvekben jelent értéket már a laikusság is. Hibákkal teli mondatok is építhetik a jóakarat hídját ember és ember között."

Heti történet: Tamási Áron - Ami az irodalom tankönyvekből kimaradt...

HAVASI - Spring Wind (Tavaszi Szél) Piano Version by geryjohnson

A 44 éves Tamási Áron és 33 éves felesége, Salgó Magdolna először 1942 körül gondolták úgy, jobb, ha elválnak. Tíz éve éltek együtt, de csak négy éve voltak házasok. Szerették egymást, kapcsolatuk mégis válságba jutott. Tamási Áron ugyanis a hűséget a szülőföldjének tartogatta, nem a nőknek. Magdó a második felesége és sokadik szerelme volt. A teljesen magyar tudatú nagyenyedi zsidó polgárcsalád lánya festőnek tanult Bécsben, s eközben a budapesti Magyarság című napilapnál dolgozott rajzolóként. A lapba Tamási is írt, a lány pedig meg akarta ismerni az írót, akit akkoriban tett országosan ismertté regénye, az Ábel a rengetegben. 1932-ben ismerkedtek össze, s egy évvel később már az író szerelmi vallomásként Magdónak ajánlotta Énekesmadár című színdarabját, egy szerelmi próbatételeken átjutó fiatal pár meséjét. A női főszereplőt, Magdót is a lányról mintázta, a szerepet elsőként a fiatal Tolnay Klári játszotta el. 

Tamási és Magdó 1938-ban házasodtak össze, és Kolozsváron telepedtek le, de a szerelmi próbatételek az ő történetükben túl erősnek bizonyultak. Az író nehezen állt ellen a nőknek, kivált, ha felesége nélkül utazott Magyarországra vagy a szülőfalujába. Néhány év múlva már a válást fontolgatták, amikor a történelem közbeszólt. Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, de ezzel a zsidó-törvények is megérkeztek: Magdóból és szüleiből üldözöttek lettek. Az éppen a szélsőjobboldallal kokettáló Páger Antal színházi berkekben már azt terjesztette, hogy Tamási azért készül válni Magdótól, mert kínos neki a zsidó feleség. Éppen fordítva történt: a veszélyben újra egymásra talált a házaspár. Tamásit azokban a jobboldali körökben, ahol korábban székely testvérüknek szólították, innentől zsidóbérencnek nevezték. 

1943-ban még az Ábel betiltása is komolyan szóba került, mint a „nemzetnevelés szempontjából erősen kifogásolható mű”. Amikor '44 májusában Kolozsváron elkezdték begyűjteni a zsidókat, Tamási megpróbált közbelépni egyik szomszédja érdekében. A detektív közölte vele, hogy nemsokára a feleségét is el fogja vinni. Magdó még másnap a biztonságosabbnak gondolt Budapestre menekült, Tamásinál pedig házkutatást tartottak a nyomozók. Az elkeseredett író levelet írt a belügyminiszternek, amelyben mentességet kért Magdónak és szüleinek, arra hivatkozva, hogy a családot korábban éppen magyarsága miatt érte üldöztetés a románok részéről. Tamási nem sokkal korábban kapott Horthytól Corvin-láncot, - talán ez, talán az akadémiai tagsága tette meg a hatását, mindenesetre a közvetlen veszély egy időre elhárult. Nem sokkal később azonban a szovjet hadsereg betört Erdélybe, és nyomában sorra állították vissza a román közigazgatást. Tamásiéknak most magyarságuk miatt kellett menekülniük. 

A szülői ház...

Az író még közbenjárt a magyar hadseregnél, hogy harc, tehát pusztítás nélkül adják át Kolozsvárt, majd családjával együtt, kalandos úton elindult a főváros felé. Útközben egy eldugott kis bányásztelepen, Recsken talált búvóhelyet feleségének és apósáéknak. Amire Budapestre ért, már Szálasiék voltak hatalmon, az élete újra veszélybe került. Több helyen bujkált, végül Bajor Gizi fogadta be villájába. A nők iránti vonzalmának azonban nem tudott ellenállni, többször kiszökött rejtekhelyéről, hogy valamelyik hölgyismerősét felkeresse, vagy ahogy ő fogalmazott, elmenjen „rózsaszaglászni”. Egy ilyen alkalommal a nyilasok letartóztatták, de egy székely jóakarója segített neki kereket oldani az Andrássy út 60-ból. 

Tamási Áron síremléke

Az ostrom bejezése után Budapestre érkezett Magdó is. A veszély elmúlása újra előhívta a korábbi konfliktusokat, ismét előkerült a válás gondolata. Gondolták, hátha egy kis távollét segít: Magdó visszaköltözött Kolozsvárra, férje pedig elfogadta a neki felkínált budapesti képviselői helyet. A házasságot azonban nem lehetett megmenteni. 1947 januárjában Magdó megírta férjének egy álmát: felkéredzkedett Farkaslakán egy szénásszekérre, ám azt mondták neki, nem jöhet, mert már nem Tamási Áron felesége. „Arra kérlek, tájékozódjál, hogy miképpen lehetne nagyon gyorsan azt a kis formaságot elintézni, amit válásnak neveznek. 

Csókol kis vándorod: Magdó és csókol a Mackó Zebulon”. Tamási beleegyezett a válásba, akkor már egy 18 éves diáklánynak, későbbi harmadik feleségének udvarolt. A válás előtt újabb levél jött Magdódól: „Már csak pár napig vagyok a feleséged – azután viszont szeretnék nagyon és emberien jó lenni hozzád. Furcsa, hogy mindkettőnknek egyszerre nehezült így meg az életünk. Ne búsulj Édes, hátha jobb lesz és elviselhetőbb.” Amikor Tamási nem sokkal később újra megnősült, esküvője napján100 szál virágot küldött Magdónak. Életük végéig szoros, baráti viszonyban maradtak.

Nyári Krisztián gyűjtéséből

Szántó György Tibor: Anglia története

Kiadás: 1985, 1986, 1992, 1994, 1997, 1999, 2003, 2007
Műfaj: Történelem
Kiadó:  Akkord Kiadó
Oldalszám: 270

A kötet röviden és szemléletesen mutatja be egy méretében kicsiny, teljesítményében hatalmas ország hosszú és különös históriáját. Mint minden nép, az angolok is bűnnel, hibával, tévedéssel, szenvedéssel és dicsőséges küzdelemmel teli múltat tudnak maguk mögött. De a békés építőmunka, mindenekelőtt pedig a korán körvonalazódó jogrend, a demokratikus, gyakorlatias intézményrendszer, a szilárd alapokon nyugvó társadalmi szabadságok, a türelem és párbeszéd képessége is a britek történelmi eredménye. Angliában a rend és a szabadság régóta megférnek egy gyékényen, ha meredek ösvény vezetett is idáig. Stonehenge, rómaiak, normannok, Magna Charta, rózsák harca, a Nagy Armada, „Dicsőséges Forradalom”, Trafalgar – csupán mérföldkövek azon az úton, amelyen Hódító Vilmos, Thomas Secket, VIII. Henrik, Cromwell, Nelson, Gladstone, Viktória, Churchill és Fleming, John Lennon, Shakespeare és Henry Moore, Swift, Defoe, Dickens és társaik jártak. Hintón vagy gyalog, lovon vagy hajón, gőzmozdonyon vagy repülőn – esetleg Rolls Royce-on. Azon a nyelven beszéltek, amelyet ma már a világ egyik fele használ, a másik fele most tanulta.E könyv révén velük tarthatunk mi is.

A könyvről...

A magyarokról elmondható – és most az általánosítás bűnébe esem... –, hogy szeretik Nagy-Britanniát. Nem csak a futball, a zene, hanem a monarchia világa és a történelme is képes rabul ejteni bennünket. A történelmi romantika zsibongó rajongótábora is az angolokról, skótokról szóló történeteket falja a legjobban. Ezt a leggazdaságosabb fordítani, mert a magyar lélekhez és szívhez sokkal közelebb áll az angolok világa, mint bármely más nemzet romantikája. Robert Townson fogalmazott úgy, hogy ahogy a britek... "A magyarok nemes fajtájú emberek..."

"Az angolok nem múltba forduló emberek. Nem jellemzőjük a romantikus nosztalgiázás. Pontosan azt fogják tenni, amit a praktikus érdekeik megkívánnak tőlük. Számukra a múlt eredményei nem délibábként hívó jelek, nem irányjelzők. Békében élnek történelmükkel, sőt szívesen mosolyognak rajta. Anglia nagy ország. Nagy ország – mindenkori méreteitől függetlenül." Szántó György Tibor

Külföldi diákok a magyar nyelvről...

Heti történet zenével - Erdős Renée

A pályája csúcsán lévő 39 éves Bródy Sándor 1902-ben kapott megbízást a Pallas kiadótól, hogy szerkesztőként működjön közre a 23 éves Erdős Renée második verseskötetének kiadásában. Bródynak a szokatlanul modern hangvételű, vakmerően erotikus versek is tetszettek, de még jobban fekete szemű, fekete hajú, életvidám szerzőjük. Amire a kötet nyomdába került, már tartott a költőnő és az író viharos szerelme, amely majdnem halállal végződött. A csallóközi zsidó család hetedik gyermekeként felnőtt Ehrenthal Regina 15 évesen került Budapestre, ahol színiiskolába járt. Első verseire Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védőügyvédje figyelt fel. 

BSO-The piano-Michael Nyman by poesiasdelacalle

Erdős Renée

A tehetséges költőnőt a sikeres zsidó asszimiláció példájának tartotta, ezért segített neki, hogy írásai immár Erdős Renée néven megjelenjenek. Eötvös saját költségén kiadta a 20 éves lány első verseskötetét, amely gyors népszerűséget hozott. A budapesti értelmiségi körök férfi tagjai mind meg akarták ismerni a szerzőt. Rövid ideig udvarlói közé tartozott Molnár Ferenc, Szabó Ervin és Jászi Oszkár is. Egyre újszerűbb, egyre modernebb versek születtek, olyanok, amelyeket korábban nő a magyar irodalomban nem írt:

"Ha küldelek százszor

százszor visszavárlak

Amikor gyűlöllek

akkor is kívánlak".

Pfeiffer Károly, a tekintélyes Pallas Kiadóvállalat igazgatója nemcsak üzletet látott a versekben, hanem bele is szeretett a költőnőbe. Azért is kérte fel Bródyt szerkesztőnek, mert mindent meg akart tenni, hogy Erdős Renée sikeres legyen. Így is lett: a Versek című kötete az 1902-es év egyik irodalmi szenzációja volt. 

Bródy Sándor, nagy hatású drámaíró
és publicista

Ady Endre zseniális poétalánynak nevezte, Babits Mihály verset írt hozzá. Pfeiffer arra számított, hogy a hálás Erdőst a magánéletben is magához tudja kötni. Csakhogy Bródy szerkesztőből szerető lett: így a csalódott Pfeiffer Erdős Renée kötetével az éjjeliszekrényén öngyilkos lett. A rossz ómen ellenére az író és szerelme összeköltözött. Bródy a korszak férfiszépségének számított, aki 15 évvel korábban már elhagyta családját egy színésznő, Hunyady Margit kedvéért. Akkor visszatért feleségéhez, de most, az új szerelem miatt elvált tőle. Elindította Jövendő című lapját, amelynek egyik legfontosabb szerzője Renée lett, akinek írásai minden számban megjelentek. Igazi irodalmi sztárok voltak, szerelmüket a nyilvánosság előtt élték. Viharos, veszekedésekkel teli kapcsolat volt ez, amely jó témát szolgáltatott a pesti társasági pletykáknak. A költőnő mentora, Eötvös Károly nem is nézte jó szemmel a viszonyt, „ékes hímpávának” nevezte Bródyt. 

Fülep Lajos

A pár folyamatosan hűtlenséggel vádolta egymást, talán nem is alaptalanul. Bródy végül megkérte Renée kezét, de a lány nemet mondott. Későbbi önéletírása szerint akkor már megérintette a katolicizmus erkölcsisége, de ez inkább utólagos visszavetítés. Mindenesetre Bródy bírta kevésbé a héjanászt: 1905-ben, egy ausztriai nyaralás közben szíven lőtte magát. Az öngyilkosság nem sikerült, az író túlélte a lövést. Később megírta, hogy a kikosarazás mellett egy halálosnak diagnosztizált, ártalmatlan betegség keserítette el, de akkor mindenki a szeretőjét okolta tettéért. Amíg Bródy kórházban gyógyult, Renée is összeomlott, egy ideig idegszanatóriumban kezelték. Innen hosszabb időre Olaszországba utazott. Ezalatt a felépült szerető és nyomában az őt sajnáló folyóiratok teljesen kirekesztették a költőnőt az irodalmi életből. Néhány évvel később Kaffka Margit nekrológnak is beillő, dicsérő cikket írt újabb kötetéről, mintha Erdős Renée már nem is élne. Pedig nagyon is élt, csak éppen teljesen új szerepben. Olaszországban katolizált, egy ideig zárdában is élt. 

Idősödve... kirekesztve...

Aztán hozzáment Fülep Lajos művészettörténészhez, akivel ugyan egyáltalán nem illettek össze, de a halk szavú filosz legalább mindenben ellentéte volt Bródynak. Amire a második gyerekük megszületett, már el is váltak. Erdős Renée szakított a költészettel is, és íróként kezdett új életet. Az első női író volt, aki fényesen megélt a könyveiből. Érthető, a polgári közönség számára könnyen fogyasztható regények voltak ezek, sok erotikával, óriási példányszámban. Mindez elég volt, hogy lektűríróként skatulyázzák be szerzőjüket. Pedig könyvei sokkal többek, mint szirupos lányregények: bukással és önfeladással terhes női sorsok krónikái. Ő volt a világon az első szerző, akinek volt mersze regényt írni a női orgazmusról. Erdős Renée regényei még most is megjelennek, de Adyt megihlető verseit ma is elzárja az utókor elől az elhagyott Bródy Sándor bosszúja. Érdemes újraolvasni.

Nyári Krisztián gyűjtéséből

Dizájn sarok: A könyvtáska

Új őrület dívik a tengerentúlon! Elvetemült iparművészek rátették gyarló mancsaikat a könyvekre, és divatcikké alakították... Első hallásra kicsit fájdalmasnak tűnik, de a végeredmény egészen elképesztő. A kibelezett alkotások immár luxuscikkeké váltak, így már nem meglepő, ha Paris Hilton kezébe is megfordul egy-egy  klasszikus.

A világ 10 legtöbbet olvasott könyve

José Saramago: Az elefánt vándorútja

Eredeti cím: A Viagem do Elefante
Első kiadás: 2008.
Műfaj: Szépirodalom
Fordító:  Pál Ferenc
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás ideje: 2012.
Oldalszám: 226

A XVI. század derekán III. János portugál király azzal lepte meg házasulandó unokaöccsét, az osztrák Miksa főherceget, hogy a nászajándékhoz ráadásként küldött neki egy indiai elefántot. Az ajándékozási ceremóniáról igen keveset tudunk, csak néhány forrás emlékezik meg róla. Ezekből a szűkszavú beszámolókból kiindulva az áradó írói fantáziával megáldott José Saramago egykori nagy regényeihez mérhető művet alkotott, lenyűgöző történetbe foglalta az elefánt hosszúra nyúló vándorútját Belémből, a portugál királyi udvarból fél Európán, az Alpok hágóin át az osztrák fővárosba. 

Nem tudjuk, hogy a könyv olvasása közben mit csodáljunk jobban: elbeszélői stílusát-e, amely írói munkásságának legmaradandóbb pillanatait idézi, a valóságos és kitalált személyek egymás mellett szerepeltetését-e, amelynek révén a valóság és a képzelet oly mértékben egybeolvad, ahogyan csak a legnagyobb művészi alkotásokban szokott, vagy figurateremtő erejét és azt az elnéző derűt, amellyel az iróniára és gunyorosságra hajlamos José Saramago az emberi gyöngeségeket megmutatja. A Nobel-díj odaítélése után tíz évvel megírt Az elefánt vándorútjában Saramago teljes irodalmi fegyverzetében lép újra elénk.

A könyvről:

José Saramago (1922-2010)
1998-ban kapta meg a Nobel díjat:
„Képzeletből, együttérzésből táplálkozó 
és iróniával átszőtt példázatai újra meg 
újra kézzelfoghatóvá tesznek számunkra
egy illuzórikus, tovatűnő valóságot”

Elgondolkodtatok már azon, hogy mi lesz veletek majd 80 évesen? Megéritek-e? Ha igen, ép lesz-e az elmétek, vagy a szocotthonban bambultok majd a TV előtt, miközbe szívószállal isszátok a daráltpörköltet nokedlivel... Ez is egy lehetséges út...
Csak kevesek részesülnek abban az áldásban, hogy intellektusukon nem fog az idő, és képesek a világraszóló alkotó munkára. José Saramago egyike a kiválasztottaknak, akikkel megtörtént ez a csoda.
Én azok közé az olvasók közé tartozom, akik számára az író személye legalább olyan fontos, és érdekes, mint a műve, ezért amikor végére értem a könyvnek, már lenyűgözve álltam a mester előtt. 86 évesen írta utolsó előtti regényét, Az elefánt vándorútját. Ezúttal nem feszeget világmegváltó eszméket, hanem egy történetet mesél el nekünk, és a "mesél" ebben az esetben kulcsszó.