2013. július 31., szerda

Egon Schiele és kora a Szépművészetiben

„A művészet sosem lehet modern, a művészet mindig csak örökkévaló lehet.”
EGON SCHIELE

A korai expresszionizmus utolérhetetlen figuratív festőjének több mint 50 alkotását tekinthetjük meg a Szépművészeti Múzeumban Egon Schiele és kora címmel. A tárlat nemcsak azért különleges, mert a bécsi Leopold Múzeumból származó képeket mutatja be, hanem azért is, mert olyan festményeket, rajzokat és akvarelleket is tartalmaz, melyek eddig csak magángyűjteményekben szerepeltek. A két termet megtöltő művek mellett olyan kortársak munkái is bemutatásra kerülnek, mint Gustav Klimt és Oscar Kokoschka. A képcsarnok számos fotón, életrajzi ismertetőn, és egy 30 perces osztrák dokumentumfilmen keresztül tárja fel Egon Schiele rendkívül rövid, ám annál gazdagabb életútját.

A budapesti kiállítás két nagy teremben tizenkét témára bontva tükrözi az alkotó alig egy évtizedig tartó karrierjét. A rendíthetetlen önértékelésű ifjú festőzseni már 16 évesen a Képzőművészeti Akadémia legifjabb tanulója, de elviselhetetlen személyiségével és a művészetről alkotott elképzeléseivel hamar megutáltatta magát tanáraival. Unta az antikok másolását és a régimódi technikák végtelen ismétlését, ráadásul meg volt győződve saját rendkívüliségéről. Leginkább Gustav Klimt képei ejtették ámulatba, akit kezdetben másolt, de hamar rátalált egyedi és utánozhatatlan stílusára.


Klimt árnyékából akkor lépett ki, mikor rájött, hogy sosem lehet belőle a fizetőképes gazdag polgárság elismert portréfestője. Elkészült festményei annyira nem nyerték meg a megrendelők tetszését, hogy fizetés nélkül, felháborodottan dobták vissza őket Schielének – ilyen például Trude Engel arcképe is, melyet megtekinthetünk a kiállításon. Szegény Trude, ha tudta volna, hogy 100 évvel rendhagyó portréja elkészülte után nemzetközi ismertségre tesz szert, a kép láttán valószínűleg nem borul sírva apja nyakába, és a feldühödött apa sem kifogásolta volna, hogy a kép túl sokat mutat lánya érintetlen combjaiból, amit elméletileg a dúsan redőzött szoknyának kellett volna elfednie…

Schiele legismertebb korszaka azonban nem is a portrék világához, hanem az erotika érájához köthető. Képei mára nagy megbecsülésnek örvendenek, a nagyközönség pedig a művek szexualitása miatt szinte tódul a kiállításokra. Ezt a páratlan sikert a művész ritkán élhette át, képeit leginkább botrányosnak, polgárpukkasztónak, sőt egyenesen csúnyának mondták. Még modelljei is, akik munkájuk megbecsültsége alapján alig különböztek a közönséges kurtizánoktól, hevesen tiltakoztak a róluk készült bizarr vázlatok ellen.

Schiele könnyű pénzkereseti lehetőséget látott a fiatalok meztelen portréiban, de ez az út egyenesen a börtönig vitte. A város pedofíliával, gyermekrablással vádolta, perbe fogták, a súlyos vádak dacára azonban hamar felmentették. A lakásán talált pőre képek miatt viszont pornográfia miatt elítélték, a bíró jelképesen elégette az egyik képét és közel egy hónap fegyházbüntetésre ítélte. Schiele viszont a börtönidőből is profitált, az itt készített világhírű rajzsorozata a bezártságot, a magányt örökítette meg, művészete letisztult, és tanult az esetből, soha többet nem készített képeket kiskorúakról.

A dekadens, minden szabályt és esztétikumot felrúgó művész pályáját a polgári Ausztria megbotránkozása kísérte. Megrendelése alig volt, ám cseppet sem csüggedt, ösztönözte a kihívás, a meg nem értettség, és bár vágyott az éljenzésre, ott volt modellnek saját maga. Szinte megszállottként készítette saját portréit, a tükörben gondosan tanulmányozta arca minden rezdülését, háromezer alkotásának a fele így lett önarckép. Testét leginkább ruhátlanul ábrázolta gúnyos fintorok és a jellegzetes ollószerű kéztartás közepette.

Akaratlanul is a görög mitológia sorsistennői, a párkák jutottak eszembe, akik kimérik életünk fonalát, majd Morta vágja el, ha letelik földi pályafutásunk ideje. Vajon a pozőr képein Schiele is Mortára utalt? Hiszen képeitől szinte elválaszthatatlan a pusztulás. A megörökített testek az enyészet színeiben pompáznak, borzongást és nyugtalanságot gerjesztenek bennünk. Műveiben a halált idézte meg, és az alig 28 évesen rá is talált. Vajon önbeteljesítő tevékenysége volt végzete? Szünet nélkül kokettált a születés és az elmúlás témájával, a tragikum pedig az, hogy a Halott anya-sorozatában feldolgozott víziói élete utolsó hetében egybeolvadnak majd a gyászos valósággal.

Remeték című képén önmagát és Klimtet jeleníti meg, mégis az az érzésünk támad, hogy a halál apostolaival találkozunk. Erotikától túlfűtött képein is megjelenik a pusztulás, szögletes vonalai, torz arcai inkább taszítanak, a genitáliák élénk vörössége, a „bomlás virágai” is a rothadó hús elevenségét idézik, és még csecsemőábrázolásai is sokkolóan hatnak.



A művész önmagát olyan embernek mutatta be, aki egyszerre szereti a megsemmisülést és a létezést, és életének története a néző számára legalább annyira érdekes, mint életműve. Egyszerre volt provokatív művész és gyengéd férj, aki elfogadja féltékeny arája akaratát és száműzi azt a kevés modellt is az életéből, aki megmaradt mellette, és onnantól társa áll modellt legvadabb elképzeléseihez. Odaadással ápolja spanyolnáthában szenvedő állapotos feleségét, szinte el sem mozdul az ágya mellől, társa haldokló arcáról számtalan vázlatot készít, családja elvesztése után röviddel pedig ő maga is távozik az árnyékvilágból…

Drámaian rövid életében Egon Schiele mégis képes volt maradandót alkotni, és ha a képzőművészetben kevésbé járatos ember nem sok szépséget talál is alkotásaiban, egyvalamiben a szakértők és a civilek megegyezhetnek: a festő műveit mélység járja át, és a néző sosem lehet közömbös iránta. Egon Schielét egyszerre lehet utálni és rajongani érte, de a kiállítás végén – látva egyre érettebb és kiteljesedőbb művészetét – elgondolkozunk azon, vajon milyen képek készültek volna még, ha időfonala nem lett volna tragikusan röviden mérve.

A kiállítás 2013. szeptember 29-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.



Webajánló:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés küldése