 |
| Kavabata a könyv megírásának idején |
Első kiadás: 1937
Műfaj: szépirodalom
Fordító: Carl Hanser Verlang német nyelvű fordítása alapján Jólesz László
Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Sorozat: Világkönyvtár
Sorozat: Világkönyvtár
A könyvről...
Nagy csalódás fogja érni azokat akik az Egy gésa emlékiratain fellelkesedve kezükbe veszik Kavabata Hóországát. A 2013-as kiadás borítója könnyed női olvasmány élményével kecsegtet, de az Olvasó már az első oldalak után rádöbben, hogy a giccsbe hajló külcsín igen súlyos belső tartalmat rejteget. A csalódás gondolata persze csak egy teória, de alátámasztják azok az értékelések, melyek a MOLY oldalán lettek megadva, 5/4 alatt ugyanis csak az illúziót veszett "gésarománcfaló" vagy egy lusta pontozhat.
A Nobel-díjas Kavabata története egy hegyi üdülőparadicsomba vezet bennünket - modern megfogalmazásában amolyan hegyi wellness központ - ahol a turisták kellemes időtöltését a hőforrások és a vérpezsdítő masszázsok mellett - a szexuális szolgáltatásokat is nyújtó gésák teszik édesebbé. A könyv nem tér ki részletesen arra, hogy kik is ezek a hölgyek, de egyértelműen megmutatkozik, hogy korántsem azokról a rendkívüli műveltségű asszonyokról van szó, akiket a japánok hagyományosan gésának tartanak, inkább átmenetet képeznek a gésák és a prostituáltak közt. Némelyikük tud táncolni, hangszeren játszani, esetleg olvasott, de az elvárások korántsem olyan magasak, mint a tradicionális gésa közösségben. Feladatuk a szórakoztatás, kibérelhetők karaoke bulikra, és megfelelő díjazás ellenében a tivornyákra is kaphatók. A régi időket idéző, ám sok mindenre kapható hölgyek előnye viszont, hogy társaságuk jóval megfizethetőbb, mint egy igazi gésáé.
" Komako egész lénye szinte áradatként ömlött Simamurába, ő azonban semmit, egy szikrányit sem adott át önmagából. Ahogyan egymásra rakódik a hulló hó, úgy hallotta Komako hangját, amint sokszoros visszhangként verődik vissza kopár falakról. "
A könyv főszereplője Simamura egészen Tokióból utazik a havas hegységbe, hogy pihenjen, és csipetnyi kóstolót kapjon azokból a testi és lelki örömökből, melyek egykor leginkább a magas rangúak kiváltsága volt. A gyógyfürdőben aztán Komakót választja maga mellé, akihez évente rendszeresen visszajár. A testi szerelem először nem kap helyet kapcsolatukban, talán pont ez a merev elutasítás sodorja magával Komakót, aki végül beleszeret ügyfelébe, és a társalkodónői szerepen kívül már szeretőként is igényt tartana a férfira. Mikor Simamura rájön, hogy szellemi igényeit Komako csak csekély részben tudja kielégíteni, akkor fordul át kapcsolatuk más minőségbe, de ezt a könyv csak sejteti, inkább jelzés értékű az Olvasó számára, és nem is kap fontos szerepet az elbeszélésben.
"A legjobban olyan férfi után vágyódunk, aki szeret bennünket, és nem fecseg róla. Az ilyet nem könnyű elfelejteni. Még akkor sem, ha már hosszú ideje elváltunk. Szüntelenül csak rá kell gondolnunk. És ő is visszaemlékszik, hébe-hóba ír is."
Az onsen ("hőforrás") gésa élete azonban legalább annyira lélekölő, akár egy európai örömlányé, így nem csoda, ha Komako a fizetett bankettek és szórakoztató estek közbe rendszeresen lerészegedik. Ahol fizetett szajhaként kezelik, ott ennek megfelelően viselkedik. Sokszor kéretlenül állít be Simamurához - aki mint valami titokzatos danna, mindvégig Gésaként veszi igénybe szolgáltatásait. Általa szembesül saját álmaival, a valakihez való tartozás állandóan kínzó vágyával.
"Mondják: egyetlen pillantás a fehérneműs szekrénybe elárulja a nő teljes jellemét."
A szerző nem feszeget erkölcsi dilemmákat, Simamura nem filozofál azon, hogy milyen rossz hogy megcsalja feleségét, nem szeret bele az érte epekedő gésában, viselkedése híven türközi a japánok szexualitáshoz való hozzáállását. Figyelmét sokkal inkább leköti Joko, akivel a vonaton találkozott ideutazásakor. Azt nem tudjuk meg milyen mélységűek érzelmei a lány iránt, de gondolatait lekötik és visszautazásai talán nem is Komakónak szólnak, hanem inkább azoknak a pillanatoknak amikor rápillanthat Jokóra. A róla szóló fantáziaképek egyébként a könyv legszebben kidolgozott részei,vele nyit és zár is a történet.
" Simamura ismét az égre pillantott, és a Tejút mintha megint lehajolna, hogy ölelkezzék a földdel.
Mint valami roppant sarki fény folyta be Simamura testét, és azt az érzést keltette benne, hogy a föld legszélén áll.
Csönd volt ez, hűvös magány, mégis valami gyönyörű döbbenet."
A kötet rejtélyes, sok benne az elvarratlan szál. Kavabata nem tartja szükségesnek, hogy a szereplők életét részletesen megismertesse, szinte mindig a jelenben van, ritkán érinti csak a múltat. Azt sem tudni, hogy a könyv mennyire önéletrajzi ihletésű, de az biztos, hogy Komako karakterét valós személy ihlette, akivel 1934-ben találkozott Yuzawa-ban.
Kavataba Jaszunari gésáinak sorsa megrendítő és Komako csak egy a sok vegetáló éjszakai pillangó közt. A négy évre gésának szerződött ifjú lány könnyelműen és tudatlanul él, megrövidíthetné munkáját két évre, de szereti a testét, nem akarja kizsarolni. Reménytelenül szerelmes, őrlődik, miközben nem is magáért vállalja a munkát, hanem egy haldokló gyermekkori ismerőséért... kedveséért. Komako egyszerre szomorú, ugyanakkor harsány és erőteljes. Mellette Joko csak mezei virágszál, mégis féltékeny rá. A két nő kapcsolata szövevényes, titkukra nem ad magyarázatot a szerző, bepillanthatunk életükbe, mégis épp oly kívülállók maradunk, mint Simamura.
A japán tárgykultúra ékes példáját is megtalálhatjuk a történet vége felé, mikor a szerző bevezet minket a Csidzsimi-anyagok világába. Ugyanakkor tévedés azt gondolni, ez csupán egy kultúrtörténeti kitérő. A szerző ennek az anyagnak a különleges tulajdonságával jellemzi a főhősök egymás iránt érzett bensőségességét.
"Azok között a csidzsimi-anyagok között, amelyeket Simamura viselt, még a korai Meidzsi-korszakból valók is akadtak, olyanok, amelyeket talán az előző, az Edo-korszak vége felé szőhettek az akkori lányok. Simamura a maga csidzsimi-holmijait rendszerint odaadta „hófehérítés”-re. Elég körülményes volt ezeket a régi köntösöket, amelyeket valamikor ki tudja, ki viselt, minden évben újra elküldeni Hóországba, fehérítésre. Ha azonban Simamura arra gondolt, hogy egykor a lányok egész télen át micsoda szenvedéllyel dolgoztak a vásznakon, akkor elismerte, hogy egyedül az ősi fehérítési mód méltó az anyaghoz, az, amelyet az előállítók alkalmaznak a maguk vidékén... A növény rostjából készült fonalat, amely vékonyabb az állati szőrnél, aligha dolgozhatták volna ki másutt, mint éppen a hóban, és a sötét, hideg évszak bizonyult rá a legalkalmasabbnak. Igen, még mondták is régebben, hogy a sötét és világos elemek erőinek harmonikus összhatása érvényesül: a hidegben szőtt és a nyári forróságban viselt csidzsimi a bőrt kellemesen lehűti. Komako is ilyen szenvedéllyel csüggött Simamurán, ám lényének legmélyén hűvös volt, és éppen ezért hatott Simamurára olyan különös erővel, ha Komako néha láng módjára föllobogott. Csak éppen Komakónak ez a simulékonysága nem volt annyira megfogható, meghatározható, mint egy darab csidzsimi. Ha az ember készítette tárgyak között a szöveteknek különösen rövid is az élettartamuk, egy ötvenéves vagy akár még öregebb csidzsimit, ha gondosan bánnak vele, nyugodtan lehet viselni, még csak meg sem fakult. Simamura tűnődve gondolt rá, hogy az emberi ragaszkodás legtöbbször nem tart addig, mint a csidzsimi-anyag... "
A vég egyszerre befejezett és befejezetlen, drámai, és súlyos teherként nehezedik a szívünkre, ezernyi kérdést tennénk még fel, de mind megválaszolatlan marad. A történet így a fejünkben új életre kél, magunk kezdjük elvarrni a nyugtalanító szálakat.
Kiváló olvasmányélményben volt részem, csak azt sajnálom, hogy a fordítás nem az eredeti, hanem a már német nyelvű szöveg alapján történt. Valószínű így kézen-közön elvesztek azok a nyelvi finomságok, melyek még megkapóbbá varázsolták volna a hangulatot. Az új kiadás borítója ugyan megtévesztő lehet, sokan fognak mást várni ettől a könyvtől, de remélem páran esélyt adnak magunknak a történet végigolvasására. Hóország nem adja könnyen meg magát, de ha van készség a befogadásra, némi értelmi erőfeszítés révén a sokszorosát kapjuk vissza.
A Nobel-díjas Kavabata története egy hegyi üdülőparadicsomba vezet bennünket - modern megfogalmazásában amolyan hegyi wellness központ - ahol a turisták kellemes időtöltését a hőforrások és a vérpezsdítő masszázsok mellett - a szexuális szolgáltatásokat is nyújtó gésák teszik édesebbé. A könyv nem tér ki részletesen arra, hogy kik is ezek a hölgyek, de egyértelműen megmutatkozik, hogy korántsem azokról a rendkívüli műveltségű asszonyokról van szó, akiket a japánok hagyományosan gésának tartanak, inkább átmenetet képeznek a gésák és a prostituáltak közt. Némelyikük tud táncolni, hangszeren játszani, esetleg olvasott, de az elvárások korántsem olyan magasak, mint a tradicionális gésa közösségben. Feladatuk a szórakoztatás, kibérelhetők karaoke bulikra, és megfelelő díjazás ellenében a tivornyákra is kaphatók. A régi időket idéző, ám sok mindenre kapható hölgyek előnye viszont, hogy társaságuk jóval megfizethetőbb, mint egy igazi gésáé.
" Komako egész lénye szinte áradatként ömlött Simamurába, ő azonban semmit, egy szikrányit sem adott át önmagából. Ahogyan egymásra rakódik a hulló hó, úgy hallotta Komako hangját, amint sokszoros visszhangként verődik vissza kopár falakról. "
 |
| A 2013-as és az 1969-es borító |
"A legjobban olyan férfi után vágyódunk, aki szeret bennünket, és nem fecseg róla. Az ilyet nem könnyű elfelejteni. Még akkor sem, ha már hosszú ideje elváltunk. Szüntelenül csak rá kell gondolnunk. És ő is visszaemlékszik, hébe-hóba ír is."
 |
| Kavabata 1934-ben találkozott Matsuei gésával, akiről Komako karakterét végül mintázta. Az onsen gésák élete bár elfogadott volt, korántsem övezte őket akkora tisztelet, mint az elit gésákat. Gyakoriak náluk a lelki sérülések és az alkoholfüggőség. |
"Mondják: egyetlen pillantás a fehérneműs szekrénybe elárulja a nő teljes jellemét."
A szerző nem feszeget erkölcsi dilemmákat, Simamura nem filozofál azon, hogy milyen rossz hogy megcsalja feleségét, nem szeret bele az érte epekedő gésában, viselkedése híven türközi a japánok szexualitáshoz való hozzáállását. Figyelmét sokkal inkább leköti Joko, akivel a vonaton találkozott ideutazásakor. Azt nem tudjuk meg milyen mélységűek érzelmei a lány iránt, de gondolatait lekötik és visszautazásai talán nem is Komakónak szólnak, hanem inkább azoknak a pillanatoknak amikor rápillanthat Jokóra. A róla szóló fantáziaképek egyébként a könyv legszebben kidolgozott részei,vele nyit és zár is a történet.
" Simamura ismét az égre pillantott, és a Tejút mintha megint lehajolna, hogy ölelkezzék a földdel.
Mint valami roppant sarki fény folyta be Simamura testét, és azt az érzést keltette benne, hogy a föld legszélén áll.
Csönd volt ez, hűvös magány, mégis valami gyönyörű döbbenet."
A kötet rejtélyes, sok benne az elvarratlan szál. Kavabata nem tartja szükségesnek, hogy a szereplők életét részletesen megismertesse, szinte mindig a jelenben van, ritkán érinti csak a múltat. Azt sem tudni, hogy a könyv mennyire önéletrajzi ihletésű, de az biztos, hogy Komako karakterét valós személy ihlette, akivel 1934-ben találkozott Yuzawa-ban.
 |
| A régi Yuzava |
Kavataba Jaszunari gésáinak sorsa megrendítő és Komako csak egy a sok vegetáló éjszakai pillangó közt. A négy évre gésának szerződött ifjú lány könnyelműen és tudatlanul él, megrövidíthetné munkáját két évre, de szereti a testét, nem akarja kizsarolni. Reménytelenül szerelmes, őrlődik, miközben nem is magáért vállalja a munkát, hanem egy haldokló gyermekkori ismerőséért... kedveséért. Komako egyszerre szomorú, ugyanakkor harsány és erőteljes. Mellette Joko csak mezei virágszál, mégis féltékeny rá. A két nő kapcsolata szövevényes, titkukra nem ad magyarázatot a szerző, bepillanthatunk életükbe, mégis épp oly kívülállók maradunk, mint Simamura.
A japán tárgykultúra ékes példáját is megtalálhatjuk a történet vége felé, mikor a szerző bevezet minket a Csidzsimi-anyagok világába. Ugyanakkor tévedés azt gondolni, ez csupán egy kultúrtörténeti kitérő. A szerző ennek az anyagnak a különleges tulajdonságával jellemzi a főhősök egymás iránt érzett bensőségességét.
 |
| Simamura és Komako - A könyvet 1957-ben és 1969-ben vitték filmre. Egy kis részlet belőle, ami máris jelzi a könyv közti különbséget - rohangálós, hóevős jelenet nem is volt... |
A vég egyszerre befejezett és befejezetlen, drámai, és súlyos teherként nehezedik a szívünkre, ezernyi kérdést tennénk még fel, de mind megválaszolatlan marad. A történet így a fejünkben új életre kél, magunk kezdjük elvarrni a nyugtalanító szálakat.
Kiváló olvasmányélményben volt részem, csak azt sajnálom, hogy a fordítás nem az eredeti, hanem a már német nyelvű szöveg alapján történt. Valószínű így kézen-közön elvesztek azok a nyelvi finomságok, melyek még megkapóbbá varázsolták volna a hangulatot. Az új kiadás borítója ugyan megtévesztő lehet, sokan fognak mást várni ettől a könyvtől, de remélem páran esélyt adnak magunknak a történet végigolvasására. Hóország nem adja könnyen meg magát, de ha van készség a befogadásra, némi értelmi erőfeszítés révén a sokszorosát kapjuk vissza.
 |
| Kavabata Jaszunari az 1968-as Nobel-díj átadáson: A narratíva mestere, aki nagy érzékenységgel fejezi ki a japán lélek lényegét. |
A Profundus Librum értékelése: 10/9
A műfaj meghatározó, irányadó írása. Kiváló könyv, szinte tökéletes, rendkívül igényes, jó stílusban megírt.
Webajánló:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése